Mert az Úr nem azt nézi, a mit az ember;

mert az ember azt nézi, a mi szeme előtt van, 

de az Úr azt nézi, mi a szívben van.

                                                                                                            1 Sámuel 16, 7

                                                  Az Orvos

 

A férfi kinyitotta a szemét és ránézett az órára.

Egy perc és szól az ébresztő. Gyorsan lenyomta a gombot. Ránézett a feleségére.Az asszony hozzábújva aludt, fejét a férfi hónaljába fúrva, bal kezével átölelte. Elmosolyodott és megpróbált óvatosan kicsusszanni az ölelésből, nehogy felébressze.

 - mm… Maradj még! – mormogta álmos hangon az asszony és szorosabban ölelte.

- Nem lehet, mennem kell – súgta kuncogva a férfi.

 - De… igen, lehet - mormogott megint az asszony.

 - El fogok késni.

 - Nem baj, meg fogják érteni – sóhajtotta.

 A férfi megint halkan kuncogott.

 - Na jó, de csak öt percet, mert vissza fogok aludni.

 Visszacsusszant és átölelte a feleségét. A nő elégedetten sóhajtott, és anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna, mosolyogva magához ölelte a férjét.

 - Na, azért!

 - Mizért? Különben nem kapok vacsorát? – kérdezte a férfi halkan nevetve és a felesége fölé hajolva nézte, majd megcsókolta az arcát.

 - Te gyönyörűm… szépem. Szeretlek – súgta a férfi komolyan nézve az arcot.

 Az asszony kinyitotta a szemeit. Zöldeskék, szürkés szemeivel zavartan nézte a fölé hajló arcot, és kissé elpirulva mondta:

 - Halkabban! Felébrednek a gyerekek. Majd magához húzva a férfit, arcát a melléhez szorítva, kissé ércesen zengő hangon mondta:

 - Én is szeretlek. Nagyon, nagyon szeretlek.

 Megcsókolták egymást.

 - Mennem kell – szólt a férfi.

 - Tudom… dom… dom – válaszolt tréfásan az asszony.

 A férfi kimászott az ágyból, betakarta a feleségét, aztán gyors puszit nyomott a homlokára. Felöltözött, és a fürdőszobába ment.

 Amikor néhány perc múlva kijött és a konyhába menet benézett a szobába, csendes szuszogás hallatszott.

 A tűzhelyen meggyújtotta a gázt, tejet öntött egy lábosba és feltette a tűzre. Egy bögrébe kimérte a cukrot, majd a kakaóport, gondosan méregetve az arányokat. Óvatosan összekeverte, letette az asztalra és leült egy székre.

 Csönd volt.

 Az óra halk, tompa kattanással járt. Még mindenki aludt a házban. A gáz lángja halkan susogott.

 Egyszerre busz hangja hallatszott a ház előtt.

 Nem szerette ezt a hangot. Ez az ébredés hangja. Jobban kedvelte az estéket, amikor mindenki pihen, megnyugszik. Néha sajnálta azokat, akik éjszaka jártak dolgozni. Szerette volna, ha mindenki egyformán, egyidőben dolgozna és aludna. Ha volna valami azonos állandóság az emberek életében úgy, mint régen; ha mindenki ugyanúgy megnyugodhatna este a családja körében!

 A tej forrni kezdett.

 Felkelt a székről és elzárta a gázt. Kevés forró tejet a bögrébe öntött és elkeverte a cukros kakaóval, majd az egészet vissza a lábosba. Még néhányszor megismételte ezt, amíg nem maradt már leragadva semmi a bögre alján. Megkeverte az edény tartalmát, hogy a kis csomók is feloldódjanak, s teletöltve a bögrét, az asztalra tette azt.

 Halkan bement a gyerekek szobájába és leguggolt az egyik ágy mellé. Óvatosan megkereste a kis arcot a félhomályban, megsimította és magában suttogva, áldást mondott. Felállt, halkan odament a másik három gyerekhez is. Mikor a legkisebb arcát megsimogatta, a gyerek felsóhajtott, mintha boldogan megkönnyebbült volna; fordult egyet s kezét a férfi karjára tette.

 - Apu – mondta anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna és aludt tovább.

 Az apja elmosolyodott, óvatosan kihúzta karját a gyerek keze alól, végigsimította az arcocskát és kiment a konyhába.

 A kakaó valamennyire kihűlt már. Megitta, felvette a cipőjét, kabátját és halkan kilépett az ajtón.

 

 *

 

 Közel volt a munkahely, gyalog is legfeljebb húsz perc. Nem fizettek túl jól, mert néha rosszul volt kiszámítva a norma, de csendes, nyugodt hely volt. Kedvelte a főnökeit és a munkatársaival is elég jól kijött.

 Felment a lépcsőn, belépett a vöröstéglás épületbe. Balra fordult, átment egy ajtón, néhány métert előre, majd jobbra egy hosszú, zöld linóleumos folyosó legutolsó szobájába. Jókedvűen lépkedett, valami érdekes járással amitől - aki hallotta -, olyan érzése támadt, hogy legalább öten mennek végig a folyosón.

 Ketten már a szobában voltak: Csoma és Éva.

 - Sziasztok! – köszönt vidáman.

 - Szia Miklós!

 - Halihó! – jött a válasz egyszerre két irányból.

 Levette a kabátját, letette kezéből a szatyrot a szokott helyére és leült a gép elé.

 Nem kellett átöltöznie, mert a munka nem járt nagy kosszal. Többek között ezt is szerette. Egyedi transzformátorokat készítettek, viszonylag kis darabszámmal. Az előző napi munkáját folytatta, s közben beszélgetni kezdtek:

 - Hát, nagyon enyhének ígérkezik a tél – mondta Miklós kibámulva az ablakon, ami szinte az egész falat jelentette a kis szoba egyik oldalán.

 Éva kissé szemrehányóan ránézett.

 - Hát… én ennek csak örülök.

 - Jó! Nem azt mondtam, hogy fagyjanak meg az emberek.

 Csoma is megszólalt:

 - Ha mindenki jó melegből nézheti a hóesést, akkor még szépnek is mondom.

 - Csak arra gondoltam, ha nagyon enyhe a tél, sok kártevő maradhat, és rossz lehet a termés – mondta Miklós.

 Éva megrántotta a vállát.

 - Nekem jó a malachusi is.

 Csoma nem szólt semmit.

 Miklós szemei csodálkozva meredtek Évára, majd tréfásan piszkálódó hangon rákérdezett:

 - Ühüm… és a malac mit eszik?

 Évából kitört a nevetés.

 - Hát ez eszembe sem jutott… haha… hahaha…

 - Hát igen, az összefüggések is nagyon fontosak – mondta fontoskodva Csoma is. - Akárcsak a sakkban.

 Csoma szeretett sakkozni ezért sűrűn hozta fel hasonlatként.

 - Na, ne dumálj! – nevetett Miklós. – Egy szót se szóltál, mikor Éva kimondta a végzetes mondatot.

 A délelőtt jó hangulatban telt, szorgos munkával.

 Mivel pénteki nap volt, valamivel előbb mentek haza, de előbb be kellett csomagolni a kész darabokat és berakodni egy kisteherautóba. A Csomagolás nagyjából kész volt délre, de az autó még nem érkezett meg, úgyhogy Miklós és Csoma visszamentek a hátsó szobába, elővették a magukkal hozott ebédet és nekiláttak.

 Néhány perc múltán, a Főnök úr nyitott be az ajtón. (Már csak tiszteletből is így szólították az idős urat.)

 - Miklós! Telefon.

 - Köszönöm Főnök úr – mondta Miklós és letéve a szendvicset, elindult a másik szobába.

 A készülék az ablaknál volt. Odament, felvette a kagylót, és a füléhez tartotta. Hallotta amint a Főnök úr az irodában, helyére teszi a másik telefon kagylóját.

 - Igen? Igen, én vagyok – szólalt meg. Egy percig hallgatta a beszélőt a vonal másik végén, azután gyorsan elköszönt és helyére tette a kagylót. Megfordult, bekopogott a főnök ajtaján.

 - Tessék! – hallatszott bentről.

 Benyitott.

 - Elnézést Főnök úr! El tudna engedni ma? A feleségemet bevitték a mentők.

 - Persze, menjen csak Miklós! – adta meg az engedélyt megdöbbent hangon.

 - Mi történt?

 - Még nem tudom pontosan. Valami forrázás.

 

 *

 

 A balesetibe ment. A portán egy idős ember és egy középkorú asszony ült beszélgetve.

 - Jó napot! A feleségemet keresem. Ma déltájban hozták be.

 Az öreg nehézkesen felállt, és az asztalhoz bicegett.

 - No, és hogy hívják a kedves feleségét? – kérdezte rámosolyogva, miközben egy füzetet vett fel az asztalról.

 Bemondta a nevet, az idős ember pedig, szemüvegét feltéve a füzetet kezdte böngészni.

 - Igen, itt van. Második emelet, égéssel hozták be.

 Az asszony a portásfülkében sopánkodni kezdett:

 - Jaj, szegény fiatalasszony! Remélem, nem nagyon nagy a baj! Az én nővérem is…

 Miklós nem várta meg, hogy belemerüljön a történetbe.

 - Köszönöm. Elnézést, de… sietek és…

 - Persze menjen csak, nem akarom én feltartani…

 Elindult felfelé a lépcsőn. Távolodva hallotta, hogy az idős ember még ma ismerője lesz a történetnek.

 - Még fiatal lány voltam, és falun laktunk…

 Egy rövid lépcső tetejénél lengőajtó. Áthaladt rajta. A történet többi része a múltba és távolba veszett. Felsietett a lépcsőházban, első majd a második. Kissé kifulladva, megállt egy másodpercre a lépcső tetejénél, mély levegőt vett és a folyósóra befordulva keresni kezdte a nővérszobát. A nővérszoba ajtaja nyitva volt. Bent fehér köpenyben egy fiatal nő, kezében infúziós üveggel és fecskendővel.

 - Jó napot! Elnézést kérek! Váry Miklósnét keresem. Azt mondták…

 - Ó! Igen, igen – nézett rá a nővér, s közben jött tovább. – Ön a férje?

 - Igen. Önnel beszéltem telefonon?

 - Igen, velem. Második ajtó jobbra, a huszonegyes szoba.

 - Köszönöm.

 - Kérem.

 Miután megköszönte az útbaigazítást, gyors léptekkel elindult a kórterem felé. A gyomra összeszorult és remegett. Kiszáradt a torka, a szíve erősebben kezdett verni. Nézte az ajtók számozását, miközben próbált úrrá lenni az idegességén. Meglátta a számot. Jól megnézte, nehogy tévedjen. Kopogott, majd néhány pillanat múlva mivel nem hallott semmit, résnyire nyitotta az ajtót. Benézett, majd épphogy csak jobban kinyitva, beoldalazott. A lámpák nem voltak felkapcsolva, csak a téli délután szürkesége derengett be az ablakokon. Hárman voltak a szobában és aludtak, illetve csak ketten, mert az ablak felőli ágytól halk nyöszörgés és sírás hallatszott. Az arc az ablak felé volt fordítva, de a férfi felismerte a felesége haját. Halkan az ágyhoz lépett és közelebb hajolva halkan súgta:

 - Eszter!

 A fej megmozdult, mintha meg akarnák fordítani.

 - Maradj! Ne mozogj! – mondta és gyorsan megkerülte az ágyat.

 A felesége arca lazán le volt borítva gézzel. Az egyik szeme szabadon volt hagyva. Halkan nyöszörögve, csukott szemmel kérdezte:

 - Ki az?

 - Én vagyok. Miklós.

 Az asszony kinyitotta a szemét és sírásra csukló hangon felnyögött:

 - Miklós! - s közben bekötött keze erőtlenül megmozdult a férfi kezét keresve.

 A férfi óvatosan megfogta a felesége kezét.

 - Itt vagyok.

 - Miklós! Látod mi lett velem? – kérdezte s könnyes lett a szeme. Nehezen, vontatottan beszélt. - Az arcom. Összeégett az arcom. Könnyes szemét a férjére fordította.

 A férfi nézte a szemét. Látta amint az egyik pici könnycsatornán kibuggyan egy apró cseppecske és egyre nagyobb lesz.

 Összeszorult a torka, sírás fojtogatta. Megpróbálta elnyelni magában, de könnybe lábadtak a szemei, és amikor megszólalt remegett a hangja:

 - Semmi baj. Meg fogsz gyógyulni.

 - A gyerekek?

 - Édesanyád átjött. Ne aggódj!

 - Mondtátok nekik, hogy hol vagyok?

 - Nem. Majd otthon beszélek velük. Nem akarom, hogy megijedjenek.

 - Jó.

 Egy ideig csendben voltak. Az asszony némán könnyezett, szemét levéve férjéről.

 A férfi némán nézte, majd csendben megkérdezte:

 - Nagyon fáj?

 - El tudom viselni – válaszolta csendesen, de nem nézett a férjére s a könnyei tovább folytak.

 - Mi lesz ezután? – kérdezte, és szemét újra a férjére fordította.

 A férfi értetlenül nézett a szemébe és talán, mert a másiknak az arca nagyrészt el volt takarva nem vehette észre az érzést, amely a kérdés mögött rejlett.

 - Hogyhogy mi? Meggyógyulsz és hazajössz. Élünk úgy, mint eddig – mondta, és elmosolyodott.

 Az asszony újra levette róla a szemét, egy darabig maga elé nézett, majd megint rá a férjére, s előtört belőle a sírás:

 - Nem leszek már többé a szép feleséged – zokogta és a szemeit kutatva nézett rá.

 A férfi most sem értette, mire gondolhat és önkéntelenül majdnem felemelte a gézt felesége arcáról, hogy azt látva megbizonyosodhasson arról, jól érti-e az érzéseit.

 - Itt vagyok veled és most is az én gyönyörű, szép hitvesem vagy.

 Felesége szemébe nézett, és hirtelen meglátta benne a félelmet. Néhány pillanatig, hitetlenkedve nézte.

 - Azt hiszed, el foglak hagyni?– kérdezte döbbenettel a hangjában.

 A hitetlenkedő arc, lassan fájdalmassá torzult és a szemei megteltek könnyel.

 - Én tudom… - kezdte elcsukló hangon -, hogy mostanság a kimondott szó, az eskü semmit nem jelent az embereknek. Megesküdtem neked és Istennek, hogy melletted leszek jóban, rosszban és most itt vagyok. Hány éve ismersz engem?

 - Dizennégy – mondta az asszony náthás hangon, s közben a férje kezét szorongatta.

 - És ezalatt az idő alatt nem ismertél meg engem annyira, hogy bízz bennem, hogy tudd, nem csak a szépségedért szerettelek, hanem önmagadért? Nem vetted észre, akárhányszor a szemedbe néztem, hogy a lelkednek örültem?

 Egy ideig csöndesen ült. Fejét lehorgasztva, felesége kezét fogta.

 Sóhajtva fölnézett, s csendesen mondta:

 - Nem hibáztatlak. Ugyan, mitől volnék én jobb, mint mások? Az egész világ azt zajongja, cseréld le, ha megvénült. Keress másikat, ha elmúlt a szépség. Az elkötelezettség már nem divat, az adott szó nem kötelez.

 Egy pillanatra elhallgatott.

 - De én sohasem akarok neked fájdalmat okozni – szólalt meg újból, még mindig csendesen.

 Az asszony sírt.

 - Volyig az orrom – hüppögte.

 - Megkeresem a nővért.

 Felállt, odament az ajtóhoz és kinyitotta. Majdnem nekiment a nővérnek.

 - Bocsánat – mondta félszegen –, a feleségemnek folyik az orra.

 A nővér csodálkozva nézett rá, és habozva mondta, mint aki nem biztos benne, hogy jól értette-e a mondottakat:

 - Hát… törölje meg neki.

 - De nem tudom, hogy szabad-e.

 A nővérke elmosolyodott és elindult befelé a szobába.

 - Akkora baj azért nincsen - fordult hátra befelé menve, még mindig mosolyogva. – Jöjjön!

 Odamentek az ágyhoz, a nővérke óvatosan leemelte az asszony arcáról a gézleplet. A bőr az arc egyik oldalán vörös volt és csúnyán fel volt hólyagosodva.

 - Persze valamennyire megmarad a nyoma, de a keze jobban megsérült. Néhány nap múlva, biztosan hazamehet. A szentestét, talán már otthon töltheti – mondta, miközben egy puha zsebkendővel megtörölte a beteg orrát, és egy fiókra mutatott.

 - Ott találnak ilyen puha kendőt. Óvatosan ki is fújhatja az orrát, csak ne erőltesse. A gézdarabot pedig, tessék visszatenni – mondta, és megint elmosolyodott.

 - Köszönjük – mondta Miklós is mosolyogva.

 - Nincs mit – válaszolta a nővérke és kiment a szobából.

 Miklós lassan az ágy szélére roskadt és a felesége arcába nézett.

 - Végül is mi történt? – kérdezte, s közben kezébe vette a gézleplet.

 - Felrobbant a kukta.

 Miklós döbbent hitetlenkedéssel nézett a feleségére, majd óvatos mozdulattal az arcára tette a könnyű gézkendőt.

 - Nem veszünk többé kuktát.

 

 *

 

 Valóban, néhány nap múltán az asszony hazamehetett. Miklós már délelőtt bement hozzá, hogy segítsen neki.

 A járműveken az emberek nagyon előzékenyek voltak, látva a bekötözött arcú és kezű asszonyt, s viszonylag hamar hazaértek.

 A lakásba belépve, fenyőillat érződött.

 - Feldíszítettétek a fát? – kérdezte Eszter.

 A gyerekek anyjuk hangját hallva, ujjongva szaladtak ki a nappaliból:

 - Megjött anya! Itt van anyu!

 Amikor a legkisebb gyerek meglátta anyja bekötözött kezét és arcát, ijedten állt meg.

 - Nagyon fáj? – kérdezte együttérzőn.

 Az anya leguggolt a gyerekhez, a szemébe nézett, és azt mondta:

 - Először fájt, de már nem fáj.

 Ránézett Miklósra, és úgy folytatta:

 - És édesapád azt mondta, hogy soha nem is fog.

 A gyerek csodálkozva nézett az apjára.

 - Tényleg? Mert apu doktor bácsi?

 Eszter és Miklós elnevették magukat, csak a négy gyerek nézett értetlenül és csodálkozva.

 Eszter megfogta a férje kezét és a szemébe nézett.

 - Nos Doktor Úr, menjünk be!

 Mindannyian átölelték egymást. A nappaliban, a fenyőfán felvillantak a színes égők, és világítani kezdtek. Miklós felnézett és a gyerekekre mordult:

 - Mondtam, hogy ne kapcsoljátok be, amíg át nem néztem!

 De még szorosabban átölelték egymást.

 

                                                                               Johanan 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Az Orvos
Karácsony a legszebb ünnep! - © 2008 - 2024 - szenteste.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat