Hogy másoknak ne add a te ékességedet, és esztendeidet a kegyetlennek; …

És azt kelljen mondanod: miképen gyűlöltem az erkölcsi tanítást, és a fenyítéket útálta az én elmém, …

                                                           Péld. 5, 9.12.

 

                                                 

                                               Kegyelem

 

 Az utolsó ember is elhagyta a kis gyülekezeti termet.

A férfi lekapcsolta a lámpákat. Csak a sarokba állított, ácsolt fakereszt mögött világított a kis díszlámpa. Leendő menyasszonya, az utolsó székeket tette vissza a helyükre, de lassú, tétova mozdulatokkal, néha zavartan megállva, mintha nem tudná mire is való ez a sok négylábú jószág.

A férfi bezárta az utolsó ablakot is, és egy pillanatra hátrafordulva, elmosolyodott. Behúzta a függönyt, megfordult és a nő felé lépett.

- Tessék kisasszony! Azt mondta, beszélni óhajt velem valamiről.

A nő összerezzent.

Eljött a pillanat.

Ránézett a férfira, s a félelemtől könnyezni kezdett a szeme.

Most meg kell mondania neki az igazat, ami már évek óta nyomja a szívét, és gyötri a lelkét. És nem rejtheti tovább az előtt, aki talán a társa lesz. Mert bizonyos, csak most lehet, hogy meg tud-e bocsátani neki. Elmerheti-e mondani azt, amit csak a lelkésznek mert elmondani. Hogy ő már megcsalta… régen megcsalta. Férfiak tömegeivel megcsalta már azelőtt, mielőtt megismerte volna.

Belül, rettegve nézett arra a férfira, akit szeretett.

Az csak állt komolyan, fesztelenül, várakozó arccal, mint mikor valaki beszélget egy barátjával, és semmi rosszra nem is számít, semmi rosszat nem is feltételez a másikról. Az előbbi mosoly még a szája szegletében.

A nő elsápadt.

Csendesen beszélni kezdett, alig merte kiejteni a szavakat:

- Ön azt mondta, szeret engem és feleségül akar venni - egy pillanatra megtorpant, azután folytatta. - És én azt mondtam, hogy szeretem önt és feleségül akarok menni önhöz.

Remegés jött rá.

- De ön nem tudja ki vagyok én… ki voltam én. Hogy mit csináltam, mivel foglalkoztam. Mit tettem.

A férfi figyelmesen hallgatta, és közben arra gondolt, milyen kedves, gyönyörű is ez a nő.

A nő szája remegni kezdett, alig bírta kimondani a szavakat, de tudta, hogy ki kell mondania. A szavak egyre jobban feszítették belülről.

Ki kell mondania!

A lábai elgyengültek. Fázni kezdett. Mintha érezte volna előre azt a borzalmat, amit el fog szabadítani.

Nem is sejtette.

- Az én életem nem volt tiszta. Nem volt annyira tiszta, mint ahogy ön gondolta idáig.

- Nem gondoltam semmit. Úgy gondoltam, csak olyan átlagos életet élt, mint bármelyikünk – szólt a férfi.

- Nem, nem! – mondta a nő és megrázta erősen a fejét, hogy a férfit hallgatásra bírja.

Megzavarta, hogy közbeszólt.

- Nem, nem! – mondta újra. Kérem, hallgasson meg! Nekem ez most… nagyon nehéz.

A szája remegett. Egy pillanatra elhallgatott.

- És nagyon fontos is – tette hozzá, és a férfi szemébe nézett.

A férfi arca komollyá vált. Figyelmesen nézte a nőt.

- Fiatal lányként, nagy reményekkel indultam az életnek. De miután az érettségi vizsgán túl jutottam és elkezdtem dolgozni, néhány év alatt ráébredtem, hogy komoly előrejutást nem remélhetek ebben az életben. Hiába a tehetség és a szorgalom, ha senki nem figyel rám, ha senkit nem érdekel a másik ember, ha mindenki csak azt nézi, hogy ő maga miként tudna előrejutni; ha kell, átgázolva másokon. Bárhová mentem is dolgozni, mindig arra hivatkozva nem adtak rendes fizetést, hogy nincs tapasztalatom. De ugyan honnan is lehetne, hiszen fiatal voltam, pályakezdő. Talán azt gondolták egy fiatalnak nincs szüksége pénzre a megélhetéshez. Később rájöttem, hogy mindenkiről ezt hiszik – tette hozzá, s keserűen elmosolyodott. - A fiatalságom kellet. A munkabírásom, rugalmas hozzáállásom kellett. De huszonnégy évesen azt várták mindenhol: ha lehet, húsz év tapasztalatom legyen ilyen-olyan területen. Sőt a testem is kellett.

Egy ízben, egyik főnököm egyedül maradt velem az irodában, és egészen közel állva hozzám, ecsetelni kezdte, hogy kaphatnék én jobb pozíciót is, magasabb fizetéssel, csak tennem kellene néhány szívességet, és kedvesebbnek kellene lennem hozzá. Amíg beszélt hozzám, én folyton hátráltam. Elképedve hallgattam. Undor fogott el ettől a viselkedéstől, ettől az aljas hozzáállástól. Ő csak jött mindig közelebb, és én egyre hátráltam.

A férfi dermedten figyelte a nőt. Félt, hogy valami aljasságot tett az a férfi, hogy valami borzalmas dolgot fog hallani.

Azt fog.

- A vége az lett, hogy körbeértünk a szobában, arra a helyre ahonnan elindultunk.

Én akkor egyenesen megkérdeztem: „Szóval, ha lefekszem magával, akkor több lesz a fizetésem?” Hogy mit válaszolt, lényegtelen. Természetesen nemet mondtam, és másik helyet kerestem.

A férfi fellélegzett, de mivel a nő tovább beszélt, továbbra is feszülten figyelte.

- Nem voltak összeköttetéseim, ismerőseim. Vidékről jöttem fel Budapestre. Egyedül laktam egy kis lyukban, aminek olyan magas rezsi költsége volt, olyan magas bérleti díja, amit nem bírtam fizetni.

Idáig a férfi szemébe nézett, csak néha pillantott fel a mennyezetre, mikor az emlékeiben kutatott, vagy a szavakat kereste.

- Akkoriban az újságok tele voltak az erotikus munkák, szexuális szolgáltatások hirdetéseivel. Mindenki mindenütt arra törekedett, hogy a másikat kihasználja, lehúzza anyagilag.

Elnézett az ablak felé.

- Elkeserített, hogy nem tudok előre jutni. Hazamehettem volna, de túl büszke voltam és tudtam, a szüleimmel is csak nehezen tudnánk megélni.

Egy másodpercre elhallgatott.

- Jelentkeztem egy hirdetésre, ahol utcai plakát készítéséhez kerestek egy lányt. Ki is választottak. Este viszont hívtak telefonon, és egy férfi közölte velem, hogy ha nem fekszem le vele, más lesz a plakáton. Persze ő más szavakkal fejezte ki ezt. A plakátra más került.

Egy pillanatra felnézett megint.

A férfi összevont szemöldökkel, homlokát ráncolva, feszülten figyelte. Már nem lélegzett fel. A légzését visszafojtva figyelt. A szívébe beköltözött a félelem.

A nő, egy pillanatra megfeledkezett a félelméről, és elgondolkodva hozzátette:

- Vajon hányan gondoltak a plakátot nézve arra, hogy mit kellett megtennie annak a fiatal lánynak, hogy felkerüljön rá?

Aztán felocsúdott, és a szívébe visszatért a rettegés. Fázósan átfogta saját vállait, és remegve felsóhajtott:

- Később láttam a Vörösmarty térnél, valami ismert színésszel amint kiszállnak egy márkás autóból, és belépnek a Gerbeaud ajtaján. Elegáns ruha volt rajta.

Akkor úgy éreztem, megcsinálta a szerencséjét. Jelentkeztem egy hirdetésre, ahol lányokat kerestek fotózáshoz. Azt mondták, csak néhány akt képet készítenének, és ha megfelelek, erotikus bárokban léphetnék fel, mint táncos. Nehezen döntöttem, de belementem.

A férfi szívébe belenyilallt a fájdalom.

A nő tovább beszélt, nem nézett a férfi szemébe.

- A fényképezés után haza mentem és sírni kezdtem. Nem értettem, hogy tudtam megtenni. Aztán nem is akartam tovább foglalkozni a dologgal, próbáltam valami tisztességes munkát keresni. Nem találtam, vagy olyan keveset fizettek, hogy nem tudtam volna megélni belőle. Még mindig nem akartam haza menni, pedig anyuék levelet írtak, hívtak haza: „Csak el leszünk valahogy”.

Tudták ők milyen a helyzet az egész országban. Van egy kis földjük is, termelhettünk volna ezt-azt, de én már „városi lánynak” tartottam magam. Nem akartam feladni a terveimet, valami jó nevű cégnél akartam elhelyezkedni.

Aztán néhány hét múlva felhívtak telefonon és közölték, hogy alkalmasnak találnak. Én elkezdtem magyarázkodni, hogy meggondoltam magam, mire ők elkezdtek dicsérni, hogy milyen szép vagyok, jó az alakom és hogy ők komoly tehetséget, nagy lehetőségeket látnak bennem. Sikerült elhitetniük. Jólesett a dicséret, a hízelgő szavak.

A férfi sápadtan hallgatta. Néhány pillanatra becsukta a szemeit, de az arcát nem fordította el, és feszülten hallgatta tovább az elbeszélést.

A nő egy pillanatra ránézett a férfira, és még sápadtabb lett.

- Elmentem a címre.

Elhallgatott.

Sírás környékezte a visszaemlékezéstől, de újra megszólalt:

- Az első munka egy sima vetkőzés volt… ötvenezer forintot fizettek ki ott helyben. Az összeg nagysága feledtette velem, hogy levetkőztem érte.

A férfi úgy érezte, hogy bent valami megroppant, megrendült.

A nő, amíg beszélt, néha az ablak felé, néha az ajtóra vagy a földre, falra nézett.

Most már csak a földet nézte maga előtt.

- Aztán jött a többi.

Már nem tette hozzá, hogy munka.

- Születésnapi szórakoztatás megrendelésre, erotikus filmek. Lassan

mindennapossá vált. Ez volt az én „tehetségem”. A „nagy lehetőség”.

A hangja egyre halkult, de a terem tökéletes csöndjében, az utolsó mondat is tisztán hallatszott.

Elhallgatott. Állt a férfi előtt és nem mert felnézni.

Az csak állt megkövülten.

A nő rátekintett. Rettegve és remegve. A szemei tágra voltak nyílva a várakozás rémületében. Mit fog mondani most neki? Érezte, milyen könnyen jöttek ki a szavak a száján. Kegyetlenül, ridegen, egyszerűen. És ő retteg, mert ki kellett mondania őket. Milyen az Ítélet, ha most ilyen a rettegés?

Nézte a férfit. Szinte könyörögve nézte.

A szája kiszáradt, az ajkai remegtek. A szemében is remegett a rémülettől, és a fájdalomtól felgyülemlett könny. Épp csak, hogy ki nem csordult. De nem tudott. Nem mert mozdulni. Még az sem mert.

A férfi állt, de mert a nő nem beszélt tovább, lassan elfordította a fejét. A fogai szinte összekoccantak, a szája széle megremegett. Arcához emelte két tenyerét, nagyon lassan… némán elfordult, leült egy székre, térdére támasztotta mindkét könyökét, és az arcát némán a kezeibe temette.

A nő nem tudta mit tegyen.

Csak állt rettegve, tehetetlenül, remegve. Furcsán úgy érezte, mintha valami húzná oldalra és fel. Ájulás környékezte. Most mindent tönkretett. Igazán és véglegesen tönkretett. A könnyei csorogni kezdtek, de nem tudott hangosan sírni. Iszonyatos fájdalom hasított a szívébe, a lelkébe.

A férfi némán sírt. Már egy perc is eltelt talán.

Hirtelen hörgés hallatszott, ahogy a férfi végre levegőhöz jutott. Íííssszonyatosan hosszú hörgés. Mintha haldokló hörögne, akinek vágják a torkát, és csak néha kap levegőt gyötrődve, küszködve.

A nő felsikoltott.

Odaomlott a férfihoz. Elé. A térdeire. Ő is a tenyerébe temette az arcát.

A fejében végigvonult minden. Mint ahogy azok mesélik, kik a halál pillanataiban jártak. A borzalmak. Az évek. A férfiak, a nők. Minden. Mindenki. Az egész mocsok, amit ma már ő is csak mocsokként látott, de valamikor kéjesen, sőt büszkén hivalkodva vállalt. Ami most, nap mint nap gyötörte a lelkét és megkeserítette az életének minden percét, pillanatát.

Az élete.

Az első pillanat és alkalom, mikor dönthetett, de ő a könnyebb utat választotta, és a pénzt. Hányszor hallotta, amint flegma közönnyel mondták: „Mindenkinek megvan az ára”. Néha ő maga is mondta, de csak a lelkiismeretét akarta elhallgattatni, mert tudta, hogy bemocskolta magát. Tudta ő is nagyon jól, nem mindenkinek volt meg az ára. De neki, neki igenis megvolt. Megtalálták az árát.

Keserű dühvel vetette bele magát a kábítószerbe, mert érezte, egyre mocskosabb és ebből már nincs kiút, ezt már nem lehet visszaforgatni. Ez megtörtént.

Nem. Visszaforgatni, már tényleg nem lehet. Mégis volt kiút, mikor találkozott egy keresztény lánnyal, aki beszélt neki Isten szeretetéről. Hogy miért is halt meg Jézus. Addig soha nem értette, ennek az egész Jézus dolognak a lényegét.

Az éjszakát végigsírta. Szinte kimerülésig sírt, de reggel döntött és új életet kezdett Istennel.

Azonban tudta, nagyon jól tudta, egyszer szembesülni fog önmagával.

Mikor a legboldogabb lesz. Nem tudott megbocsátani önmagának.

Örök félelemmel és rettegéssel töltötte el, hogy felismerik, összesúgnak mögötte. (Persze kik, ha nem azok, akik maguk is ilyen filmeket néznek.)

Hogy mások is megtudják, ki is volt ő valójában.

Milyen furcsa! A háborúra és az erkölcstelenségre mindig van pénz.

Ez a világ arra törekszik, hogy a nőket öreg, beteg, csúnya alkoholistává változtassa. És ha ez nem sikerült, szajhát, ringyót akar csinálni belőlük.

A pénz mindent elhomályosít. A tisztaság értékét! A becsületet!

Most itt maradt a szenny, és a becstelenség. Most, amikor itt van a nagy valami. A boldogság.

Nem. A halál van itt.

Megölt egy embert. Összetört egy szívet, egy lelket, akit szeretett. És ezzel saját magára is kirótta az ítéletet.

Hogy van az, hogy nem lehet most meghalni, legalább elájulni. Nem lehet megszabadulni a borzalmaktól. Ettől a látványtól.

Tudta milyen félni a haláltól. Rettegett már, de az semminek tűnt most, ehhez képest.

Meg akarok halni! Most. Itt. Csak, hogy ne keljen látnom, éreznem ezt a gyötrelmet.

Emlékszem a lelkiismeretem hangjára, mikor odaadtam mindent. Szüzességet, tisztaságot, becsületet.

Amely azt mondta:

- Én szóltam! Szóltam, szólok, és szólni fogok, hogy vége. És bánni fogod.

Aki az ördöggel vacsorázik, annak fizetnie kell a számlát.

Itt az Ördög. Kéri az árát mindennek, és fizetni kell, nincs kegyelem.

Mindennek van következménye, csak nem hisszük el, hogy lesz; hogy velünk is megtörténhet. Akár már itt, ezen a földön.

Ó borzalom! Borzalom! Eljött az idő. Behajtották rajtam, nem kegyelmeztek.

A férfi még mindig sírt. Kegyetlenül, szívet szaggatóan sírt. Csak egyszer kiáltott fel:

- Ó… Istenem… Krisztus. Jézus Krisztus.

Szinte vicsorogva mondta ki a szavakat, fogait összeszorítva és sírt tovább.

Nem gondolta, hogy férfi tud így sírni. Akiket ő ismert idáig, azok nem tudtak.

A nő csak tartotta az arca előtt a kezét és némán sírt, csorogtak a könnyei.

Nem mert szólni. Nem is merte megérinteni. Mocskosnak érezte magát.

Megöltem azt, akit szerettem. Akit valaha is szerettem ebben az életben. Aki valaha is szeretett engem tisztán. Igazán. Oh… Istenem!

Térdelt a férfi előtt. A szoknyája piszkos lett. Olyan egyszerűen, ahogy történik az élet. Mindennek nyoma marad.

A férfi már csak némán sírt.

A nő lassan fölállt, arcát még mindig a kezeibe temetve, és elindult lassan az ajtó felé. Gyötrődő, fájdalmas szívvel, tudva, hogy már vége mindennek. A férfinak ő már nem kell.

Alig volt ereje, hogy a kabátját felvegye. Levegőt is alig kapott, az ujjai elerőtlenedtek, nem bírt fogni. Lassan bújt bele a kabátjába, szinte alig értve mit csinál. A holmija eszébe sem jutott. Hajából néhány vékony tincs, nedves arcára tapadt, s most kezdett a könny megszáradni a szégyentől forró bőrön.

Ment lassan az ajtó felé. Lassan, mint ahogy a vérpadra mennek.

„Sápadt arcán, a könny, új útra lelt.”

Az ajtónál megállt, s nyitotta lassan, erőtlenül, fáradtan.

A hideg megcsapta kezét, arcát.

Lassan csukta be maga mögött az ajtót, csendesen, halkan.

Egyszer csak megfogták a kezét finoman, melegen, és gyöngéd határozottsággal visszahúzták.

Sápadtan… meredt szemekkel, arccal fordult vissza, fel sem fogva mi történik.

Visszahúzták, és ő tudattalanul szinte, lépett vissza.

Az ajtót becsukták, a férfi magához húzta és átölelte.

Tisztában volt vele, hogy neki magának is súlyos bűnei voltak. Ha neki ennyire fájt annak a bűne, tisztátalansága, akit szeret, vajon mennyire fájhat Istennek az emberek bűne?

Erre sosem gondolunk.

Megértette mit jelent ez az ige: „A miket az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalanoknak.”

A nő még mindig szinte tudattalanul a férfi karjaiba fordult, és kezdett lassan eszmélni. A teste elernyedt, s engedve fájdalmát, sírva leendő vőlegénye vállára borult.

 

                                                                                  Johanan

 

Oldal: Kegyelem
Karácsony a legszebb ünnep! - © 2008 - 2024 - szenteste.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat