„Csalárd a kedvesség, és hiábavaló a szépség;

a mely asszony féli az Urat, az szerez dicséretet magának!”

                                                                      Péld. 31,3

 

                                                  Tisztaság

 

Felállt és megkapaszkodott, mert a villamos erősen fékezett, azután újra felgyorsított. Szemben állt a másik ajtóval. Látta, hogy a fiatal nő is feláll a helyéről, és az ajtóhoz megy, leszálláshoz készül.

Arra gondolt, hogy nőnek vagy lánynak kellene-e inkább neveznie.

Összezavarodott, mert jól tudta mi a különbség, mégis… néha eldönthetetlennek érezte melyik szót használja. A nőben, valahogy benne érződött a felnőttség is.

A lány megfordult, és kinézett a fiú háta mögötti ablakon. Éppen szemben volt vele, és a villamos ablakain beáradó fény teljesen megvilágította az arcát.

Kedves, meleg barna szemek, kicsit szomorkás nézés.

Az egyik barátja régebben járt egy lánnyal - később a felesége lett -, neki volt hasonló szomorkás nézése.

A haja is barna, fel van tűzve. Ahogy egy pillanatra oldalra nézett, látszott a középen enyhén kiemelkedő, erős orrcsont.

A lányon világos, krémszínű kabát, kék farmernadrág, és lapos sarkú, sötétkék hasított bőr csizma volt. Nem a mostani divat, hivalkodó rongyok. Fiatalos, mégis megnyugtató kinézetű ruhák.

Megnyugtató melegség volt az egész megjelenésében. És valami kedves szépség.

Melegség, otthon, család…

Tudom, tudom! Mindig ide lyukadunk ki.

Szégyellte magát, a gondolataiért.

A villamos megállt, és sokan leszálltak. A lány is.

A hely nagyobb lett, a fiú szíve mégis összébb szorult.

Hát leszállt! – sóhajtott magában.

Eszébe jutott a bibliai idézet: „… hiábavaló a szépség…”

Nem tudhatjuk, mit rejt a szép külső; milyen lelket takar.

Néha szinte fájt számára, látni a szépséget, és arra gondolni: vajon milyen embert rejt a külső. Hiszen a szépség tiszta lélek nélkül, elveszíti minden értékét.

A következő megálló a kereszteződésen túl volt; ő meg ott szállt le.

Néhány óra múlva az egyik barátjánál kell lennie. Házibuliba volt hivatalos, amit barátjának a húga rendez.

Már tudta, hogy nem tud majd mit kezdeni magával.

Miért is megyek oda? – tette fel magának a kérdést.

Az utolsó hely, ahová szórakozni ment, egy diszkó volt. Akkor még a gimnáziumot járta.

Igazán… nem érezte jól magát, csak a zenére figyelt. Táncolni nem tudott.

Ez a szabályok nélküli vonaglás, rángatódzás némelyeknek jól ment és jól állt, de neki nem ment, és nem is volt meg benne a magamutogatás fesztelen bátorsága.

Na… és aztán, az egyik barátja mesélte, mi történt vele.

Láttak egy lányt, aki a barátnőjével táncolt, méghozzá nem is rosszul. Vagyis, hogy… nagyon jól. (Később kiderült, hogy a lány valami hivatásos táncos, vagy ilyesmi.) Péter, felkérte táncolni a lányt, ő pedig a lány barátnőjét.

Másnap, Péter elmondta neki, hogy megkérdezte a lányt, járna-e vele.

A lány megkérdezte:

- Ne haragudj, szerinted jól táncolsz?

- Nem – válaszolta Peti, aki tisztában volt magával.

- Akkor, ne is haragudj, de nincs esélyed – mondta a lány.

Mikor Péter ezt elmesélte, a fiú teljesen kiakadt, majd gúnyosan megjegyezte:

- Jaaa? Itt így mérik az embert?

Az utolsó alkalommal egyedül ment el.

Egy darabig el volt, hallgatta a zenét, aztán vett egy szendvicset, egy kólát, és leült az egyik asztalhoz. Nézte a többieket. Nézte, hogy játsszák meg magukat az emberek. Ahogy teszik-veszik, hányják-vetik magukat egymás előtt.

Hát, miért is járunk mi ide? Játszani a nagymenőt? Ismerkedni? Vonaglani?

Mit keresek én itt? – tette fel magának a kérdést.

Érezte, hogy nem idevaló. Fogta a kabátját és hazament.

Szóval, most megint egy házibuli.

Tulajdonképpen nincs nagyon ellenére, végül is a barátjánál lesz, nem teljesen idegen helyen.

Otthon gyorsan evett valamit.

Anyu még dolgozik. A bátyja sincs otthon.

Bement a szobába.

Mama már nem üldögél a szobában.

Egyszer úgy jött haza, hogy Mama nem vette észre. Ahogy végigjárta a lakást, az erkélyen talált rá. Egy hokedlin ült, sírdogálva:

- Jaj… Istenem… édes Istenkém!

- Mi a baj, Mama? – kérdezte.

Mama ijedten rezzent össze. Nem vette észre, hogy valaki hazajött.

- Semmi kisfiam, csak…

Nem emlékezett már, hogy mit mondott, de tudta mi a baja:

A magány, az egyedüllét, az évek súlya, az élet hiábavalósága, a bűnök terhei, amiből csak Isten adhat szabadulást.

Tulajdonképpen a dédnagymamája volt. Ő és a dédnagyapja nevelték fel édesanyját, mert a saját anyja nem akart tudni róla.

Papa akkor már nem volt velük. Évekkel előbb meghalt.

Átölelte, mondott valami üres vigasztaló szót, aztán ment a maga önző kis dolgára. Ami éppen ráért volna; inkább, mintsem, hogy egyedül hagyja megint azt, akit szeretnie, akit vigasztalnia, akivel törődnie kellene.

Mama meghalt.

Nincs kit átölelni, vigasztalni. Úgy halt meg, ahogy a fiú soha nem akarta. Kórházban, magányosan, távol az otthontól, a családtól.

Nincs új lehetőség. Az életben, egyszer lehet csak valamit eljátszani.

Mehetünk a magunk önző kis dolgai után.

Megfürdött, átöltözött.

 

                                                         *

 

 A szobában üvölt a zene.

Minek? Csendesebben miért nem jó?

Táncolnak.

Táncolnak? Vergődnek. Vicces.

Kiment az előszobába, mert nevetnie kellett. Egy párocska eltűnt az egyik sötét szobában. A konyhában szendvicsek, és sütemény. Vett belőle. Néhányan a konyhaasztalnál ülve beszélgettek.

Végre valami értelmes.

Belehallgatott a beszélgetésbe, de nem érdekelte a téma. Lényegében, senkit sem ismert.

Laci jött ki a szobából. Szőkésbarna hajú, vékony srác, nála fél fejjel magasabb.

Farmerben, kockás ingben.

- Na, milyen a zene? – kérdezte.

- A legtöbbet nem ismerem. Vettél új lemezeket?

- Aha.

- Nem rossz, de miért kell üvöltetni?

Laci vállat vont.

- A húgod merre van?

- Bent. Karcsival táncol.

- Kik ezek? Senkit nem ismerek.

- Kriszti osztálytársai.

- Majd gyere ki, ha lesz kedved beszélgetni. Itt leszek valahol.

- Oké – mondta Laci, és visszament üvöltetni a zenét.

A fiú bement Laci szobájába.

Sokszor hallgattak itt együtt zenét, vagy olvasgattak. Előfordult, hogy teljesen meg is feledkeztek egymásról, úgy belemerültek a könyvbe. Kicsi szoba volt. Az ágy és a fal között alig lehetett elmenni. Lefeküdt az ágyra, fejét a falnak támasztotta és a gondolataiba merült.

 

                                                        *

 

 Talán egy órát aludhatott.

Senki sem nyitott rá. Ezt díjazta.

Felült. A nyakába belenyilallt a fájdalom. Teljesen elfeküdte. Egy ideig ült még az ágy szélén, aztán felállt, kiment a szobából, s közben fejkörzésekkel próbálkozott, masszírozni próbálta a nyakszirtjét.

A szobából, valami érzelmes szám hallatszott ki. Lassúztak.

Jaaaj!

Bement a fürdőszobába, megmosta az arcát, megtörülközött.

- Irány a konyha, cél a süti! – mondta félhangosan, miközben belenézett a tükörbe.

Többen is voltak a konyhában, ki-be jártak. Úgy tűnik, most éheztek meg.

Lassan odasétált az ajtóhoz, kikerült valakit, aki éppen kifelé igyekezett egy megpakolt tányérral és…

Nem hitt a szemének. Egy pillanatra leragadt az ajtóban. Se ki, se be. Valaki rászólt:

- Bocsi, kiengednél?

Visszalépett - rendezte a gondolatait, levegőt vett -, azután megint előre, és nyugodt lépésekkel bement a konyhába.

Az asztalnál beszélgettek. Főleg lányok. Ott ült velük a lány, a villamosról. Világos krémszínű pulóverben, leengedett hajjal, de kétségtelenül ő volt.

Úgy látszik ez a kedvenc színe – és a szíve még mindig ugrált a meglepetéstől. Az orra annyira jellegzetes, annyira különlegesen széppé teszi az arcot. Azok a mélybarna meleg szemek.

- Jó volna belenézni a szemeibe! – gondolta, de nem merte megtenni.

Látta, hogy többen prédát remélnek, mert néhány srác kezdett a lányok köré gyülekezni.

- Hát… nem állok be a sorba – sóhajtotta magában.

Odament az egyik asztalhoz, levett a tálcáról egy szendvicset, és elkezdte rágcsálni. Aztán hirtelen felocsúdott.

- Hm… én sütiért jöttem. „Fordítsd el a te szemeidet én tőlem, mert azok megzavarnak engem.” - Vajon mióta lehet itt?

Oldalról figyelte csak, amíg beszélgettek. Úgy tűnt, a lány nagyon visszafogott.

Láthatóan, alig lehetett kihúzni belőle egy szót is. Azoknak a lányoknak, akik a barátjukkal jöttek gyanús lehetett, hogy szívesen időznek más lányoknál a fiúk, mert kezdték visszarángatni őket a szobába.

Két srác, mellette kezdte pakolni a tányérjára a szendvicseket. Halkan beszélgettek valamiről, s néhány szó elhatolt a füléig:

-… aha, jó csaj – hallotta az egyiket.

- Kár, hogy akkora az orra, mint a bazilika kilincse – válaszolta a másik.

Röhögve arrébb mentek.

- Na most szép, vagy nem? Mi bajod az orrával, te nagyokos? – nézett utánuk, dühös pillantással. - Ez durva volt.

Lassan, mindenki visszaszállingózott az üvöltő zenéhez, nehogy valami értelmes dologról kelljen beszélniük. Csak hárman maradtak a konyhában, egyikük a lány volt a villamosról.

A fiú visszafordult az asztal felé, háttal a lányoknak, akik láthatóan ügyet sem vetettek rá.

Figyelni kezdte, miről beszélnek.

 -… az egyik barátnőm anyja is megműttette a melleit. Szó se róla, megértem – csicseregte az egyik.

 - Hát igen, – hallotta a másikat – ezek lassan mindennapos dolgokká válnak. Az orvostudomány elért arra a szintre, hogy könnyedén kijavítja a természet hibáit. Sőt! Sok tekintetben felülmúlják a természetben megtalálható dolgokat.

 A fiú cinikus, gúnyos pillantással nézte maga előtt a falat.

- Mutass egyet édesem! – futott át rajta. Még jó, hogy tudom, ezeket az okosságokat sokszor férfiak találják ki, hogy reklámozzák a hülyeségeiket. Különben most meglenne a véleményem, az egész női nemről. Csak abban vagy hibás, hogy beveszed ezt a maszlagot.

 - Az orrplasztika talán az első plasztikai műtétek egyike volt, ha jól tudom…

 - Nekik is az orrával van bajuk? – tűnődött a fiú.

 Az egyik ismerősöm, pedig kisebbre csináltatta a melleit - vette át a szót újra az első -, mert már általános iskolás korában is csúfolták a nagy mellei miatt. A fiúk meg állandóan tapizták. Most sokkal kiegyensúlyozottabbnak érzi magát.

 A fiú azt hitte, rögtön lefejeli a falat.

- Persze, mert már nincs, aki csúfolja. Azt a sok irigy lányt és kéjelgő srácot kellett volna megműteni – dühöngött magában. Érezte, kezd melege lenni. - Na igyunk egyet! – és csendesen öntött az előtte álló üdítőből a poharába. Kissé hátrafordult, hogy megnézze a beszélőt, majd vissza, és megcsóválta a fejét. – Csak nem, plasztikai sebész apuci?

 Egy ideje, senki sem jött már be a konyhába. A lány, ez idáig nem szólalt meg, most azonban:

 - Édesapámnak, már beszéltem erről a dologról, de ő is és anyu is azt mondták, hogy butaság. Meg, hogy ez nem betegség, és aki szeret, így is szeretni fog.

 A fiú a poharába nézett: - Hm… okosak a szülei.

 - Szerintem ez maradi gondolkodás – kezdte újra az előbbi, intelligens hangra váltva.

 A fiú gyermeteg mosollyal nézte a falat maga előtt, mintha egy tükör volna:

- Szóval, ha valakinek esze van, az maradi. – csodálkozott magában.

 A „barátnő” folytatta:

- Pedig apám, biztosan előre tudna venni a várólistán, ha szólnék neki, hogy egy barátnőmről van szó.

 Paff! „… temérdek a gyűlölőnek csókja.”

A fiú felemelte a poharat.

 A lány izgatott-hálás hangon szólalt meg, mint akit máris leköteleztek:

- Ó… köszönöm. Ez igazán kedves tőled! Mindenképpen rábeszélem a szüleimet, hogy beleegyezzenek. Én nagyon szeretném ezt a műtétet…

 A fiú ezt már nem bírta tovább. Magáról megfeledkezve, a poharat nagy koppanással csapta le az asztalra, hirtelen megfordult:

- Elment az esze!? – kiáltotta.

A három lány, észre sem vette eddig. Most döbbenten néztek rá, még a lélegzetük is elakadt.

A fiú hirtelen rádöbbent, hogy mit tett. Elvörösödve hebegni, habogni kezdett:

- El… el… elné… bocsánat. Csak… én… én csak…

Zavartan nézett maga elé tűzvörös arccal, nem tudva, hol is szeretne most inkább lenni, de nem itt, az biztos.

Lángoló arccal felnézett egy pillanatra.

Mind hárman, még mindig őt nézték dermedten. A lánynak, ajkára fagyva az utolsó kimondott szó, utolsó hangja.

Hogy az idő milyen kegyetlen! Csak telik, egyre telik. Egyik pillanat a másik után. Csak pillanatok, de mégis, mintha vigyorogva belenézne az ember arcába: - Hé barátom! Már órák óta itt állsz. Tégy már végre valamit!

A szégyentől, a zavartól még mindig lángoló arccal felnézett, majd csendesen de jól érthetően így szólt:

- Bocsánat! Csak azt akartam mondani, hogy ön gyönyörű. Majd a poharát otthagyva, gyorsan kiment a konyhából.

Kilépett az ajtón, és elindult Laci szobája felé.

Két sustorgó lány mellett ment el az előszobában. Hallotta őket:

-… milyen helyes srác, és a barátja is olyan aranyos…

Némán, rájuk se nézve ment el mellettük.

Kilóra veszitek az embert? De jóképű, de aranyos, „szép áru”. És az erkölcs, a belső értékek, az ember lelke?

Bement a szobába. A lámpát fel sem kapcsolta, becsukta maga mögött az ajtót, és lefeküdt Laci ágyára. Szégyent érzett, dühöt, és keserűséget. A fogait összeszorítva feküdt, szemeit elfutotta a könny.

 

                                                         *

 

Wáóó… erre még az idő sem számított. Egy pillanatra meglepetten megállt, és a fiú után nézett:

A konyhai kakukkos óra lakója - aki éppen ebben a pillanatban jelezte a fél nyolcat -, majdnem becsukta a kis ajtót maga mögött a meglepetéstől.

Az idő pedig, most a lányokra nézett várakozóan.

A két barátnő felocsúdott végre:

- Ki ez a bunkó!? – kérdezte az egyik a másikat. Nem tudom, hogy képzeli, hogy beleszólhat mások beszélgetésébe!

- Ez itt hallgatózott, egész végig? – kérdezte a másik is fintorogva, felháborodott arccal.

Az ő szemükben leírta magát.

A lány viszont nem szólt semmit. Nem kapcsolódott a felháborodott két barátnőhöz. Benne, valami egészen mást mozdított meg, ami történt. Az arca piros lett, de nem a felháborodástól, hanem egyrészt attól, amit a fiú mondott, másrészt attól a felismeréstől, hogy a szüleinek igaza lehet, és ő hagyta magát megszédíteni.

Hogy lehettem ilyen ostoba!?

Hangosan, csak ennyit mondott:

- Elnézés! Megmutatnátok merre van a mosdó?

- Persze. Kimész, és jobbra a második ajtó.

Felállt, és otthagyta a két barátnőt, akik még az előbbi eseten háborogtak. Kilépett a konyhaajtón, ide-oda tekintgetve, de nem látta a fiút.

Megkereste a fürdőszobát, bement, bezárta az ajtót. Odament a mosdóhoz, kinyitotta a csapot és megmosta a kezét, arcát. Az arcát többször is; először meleg, majd hideg vízzel, majd megint meleggel.

- Mintha, valami szennyet mosnék le magamról – futott át a fején.

Megtörölközött és belenézett a tükörbe.

Kislány korától, sokszor csúfolták az orra miatt. A szülei és a rokonai hiába mondták neki, hogy szép, sosem érezte magát annak. Ha társaságba ment is, előbb-utóbb, valahogy mindig szóba került a plasztikai műtét; mintha mindenki, finoman, állandóan arra célozgatott volna, hogy ő csúnyácska nagyorrú, de sebaj ma már ez is megoldható.

Jobbra, balra forgatta a fejét, nézte az arcát, az orrát a tükörben. Ki volt pirulva a mosdástól, a haja itt-ott, kicsit vizes lett, a szemei ragyogtak. Igazán csinos volt.

Most először, ő is annak kezdte érezni magát.

Hirtelen eszébe jutott a fiú.

Ki lehet? Nem ismert itt senkit. Őt magát a barátnője, Edit hozta el csak úgy. Laci húgának az egyik osztálytársa.

Gyorsan még egyszer megtörölte az arcát, kinyitotta az ajtót, és kilépett. Lassan végig sétált a lakáson, kerülgetve a táncoló párokat, szemét meregetve a sötétben, figyelve a sötét sarkokat. Néha behúzta a nyakát, és hunyorogva füléhez emelte a kezeit az üvöltő zene miatt. Nem látta sehol a fiút. Két olyan szoba mellett is elment, amelyikben láthatóan sötét volt, de ide nem mert, és nem is akart benyitni.

Visszament a konyhába.

A szülei kilenc óráig engedték, hogy maradjon. Addig beszélgetett még néhány lánnyal, evett, ivott valamit, és állandóan figyelt, meglátja-e a fiút. Háromnegyed kilenc felé készülni kezdett. A fiú nem volt sehol. Dobogó szívvel, még egyszer végigjárta a lakást, de nem találta. A csalódottságtól remegett. Érezte, valami történt vele. A szemei könnybe lábadtak. Gyorsan megtörölte, nehogy észrevegyék. Levette a kabátot a fogasról és belebujt. Elegáns, piros szövetkabátja volt fekete béléssel, fekete rátétekkel a gallérnál és a zsebeknél. Elkezdte begombolni, de meglátta Lacit.

Őt, és a húgát bemutatta neki a közös barátnőjük. Gyorsan odament hozzá

- Bocsánat Laci!

Laci csak kérdőleg intett a fejével.

- Mondjad!

- Volt itt egy fiú, nálad valamivel alacsonyabb, fekete rövid hajjal. Kék farmerben volt, fehér ingben.

Laci gondolkodott:

- Igen?

- Hogy hívják?

- Hogy hívják? – kérdezett vissza. – Csabi.

- Nem tudod, hol lehet most?

- Nekem azt mondta, itt lesz valahol. Hát… ha itt nem találod, akkor lehet, hogy haza ment. Bár, akkor elköszönt volna – tette hozzá elgondolkodva. Mondjak neki valamit?

- Nem, nem köszönöm. Majd biztosan találkozunk még – mondta ijedt-zavartan. Mennem kell. Viszontlátásra!

- Szia! - köszönt el Laci, kissé csodálkozón.

A lány megfordult, elköszönt azoktól, akiket hirtelenjében meglátott. Beköszönt a konyhában lévőknek is, majd kilépett a lakásból és becsukta maga mögött az ajtót.

A lépcsőház viszonylagos csöndjében volt. Csak a lakásból hallatszott a zene tompa dübörgése. Tapogatva megkereste a villanykapcsolót, ahol sejtette, hogy lennie kell. Lement a néhány lépcsőn a bejárati ajtóig, de mielőtt kinyitotta volna, megállt egy percre. Nem tudta, mitévő legyen. Szeretett volna találkozni a fiúval. De hogyan? Csak a nevét tudta. Csak annyit, hogy Csaba. Nem mert többet kérdezősködni, nem akarta, hogy a szájukra vegyék.

Kilépett a kapun és elindult a megálló felé.

Fázott. Magához szorította a táskáját. Elgondolkodva, sietve lépdelt.

Ha szépnek tartotta őt, miért nem akarta megismerni? Miért nem jött oda hozzá, beszélgetni?

Igaz, maga sem szerette az ilyen házibulikon való ismerkedéseket.

A legutóbbi összejövetelen is mi történt:

Egy szimpatikus srác odajött hozzá, és ahogy a szülei mondanák: Elkezdte csapni neki a szelet. Nehezen küzdötte le magában a félszegségét, de sikerült feloldódnia, s a végén még jókat nevettek is a fiú tréfáin.

Beszélgettek egész este, bár később, amikor visszagondolt rá, látta, hogy inkább csak a srác beszélt; előadta magát. Akkor azonban, mégis úgy érezte, ebből komoly dolog is lehet. Amikor aztán elindult a lakásból, azt gondolta, a srác haza akarja kísérni.

Kiléptek a ház kapuján és az, csak ennyit kérdezett:

- Na, hozzád megyünk, vagy hozzám?

Mintha az arcába vágtak volna ököllel.

Olyan szégyent érzett, mintha a ruháit tépték volna le, mindenki szeme láttára.

Hát mit képzelt róla ez az ember? Milyen gondolatokat forgathatott róla, magában?

Ő nem így tanulta a szerelmet, az ő szülei nem így beszéltek róla.

„A szerelem, Istentől származó szent érzés és minden tekintetben tiszta.”

De hát a szülei előre megmondták:

„Ne várj túl sokat az ilyen buliktól! Mostanság, meg még annyit se.”

Szomorú szívvel gondolt erre a másik fiúra. Hogy őt gyönyörűnek mondta, ezzel megváltoztatott benne mindent. Igazolta a szüleit. Egy terhet vett le róla. Örült, hogy a szülei beleegyezése nélkül úgysem tudott volna semmit sem tenni.

Fázott, pedig nem volt túlzottan hideg. De nem kellett sokáig várnia a trolibuszra. Néhány megállónyira volt csak a metró, mégsem volt kedve gyalogolni odáig. A Blaha Lujza térig ment, ott átszállt villamosra.

Sokan voltak ilyenkor, péntek esténként. Tele a villamos fiatal lányokkal, fiúkkal, akik éppen buliból jöttek vagy buliba igyekeztek. Néhányan már részegek. A lányok kihívó öltözetben, hogy néha eldönthetetlen volt mifélék is.

A Wesselényi utcánál szállt le, átment a túloldalra, be az utcába. Néhány saroknyira lakott a körúttól. Odaért a házhoz, elővette táskájából a kapukulcsot, és kinyitotta a régi bérház nehéz, öreg kapuját.

A harmadik emeleten laktak, a körfolyosó sarkánál volt a lakásuk.

A folyósóra néző ablakok világosak voltak. A lámpák fénye otthonos melegséggel áradt a szemben lévő liftház falára.

Tehát szülei és testvérei, még fenn vannak.

Heten voltak testvérek, négy fiú és három lány. Ő volt a legidősebb.

Most nagyon vágyott az otthon melegére, a család biztonságára, a szentségre, ami itt körülvette.

Felért a lifttel. Óvatosan nyitotta ki és csukta be a lift ajtaját, hogy a ház békés nyugalmát meg ne zavarja. A cipője halkan kopogott a körfolyosó kövezetén. A lakáshoz érve, megérintette az ajtófélfára erősített tokocskát. Csendesen megnyitotta az ajtót, és belépett. Érezte az arcát, testét körülölelő meleget. Sütemény illata volt a levegőben.

Az ajtócsukásra édesapja lépett ki a konyhából.

Magas, nagydarab ember, ősz hajjal és szakállal. Fekete szövetnadrágot és fehér inget viselt. Az inggomb nyitva volt a gallérnál. Fején kis fekete sapka.

- Na, szerbusz kislányom! Milyen volt? – kérdezte erős hangján, és tiszta világoskék szemeit tréfásan meregette leányára.

A lány nem szólt semmit, odasietett az apjához, átölelte, a mellére hajtotta a fejét, és csak ekkor szólalt meg:

- Apa. Édes jó apukám – mondta és sírni kezdett.

Az apja ijedt megdöbbenéssel ölelte át a leányát.

- Dína! Kislányom! Mi történt!?

Hirtelen édesanyja is előkerült a konyhából, ijedten nézte őket, ijedten nézte a leányát. A hangja rémült volt, mikor megszólalt:

- Dínuskám, mi baj!? Mi történt!?

Dína felnézett. A szeme könnyes volt, de az arca mosolygott. Egyik karjával apjába kapaszkodott, a másikat felemelve, kitárta anyja felé, és kezével maga felé intette.

Az asszony odasietett, s Dína most már mind a kettőjüket ölelte.

- Mi a baj kislányom? Mond már! Mi a baj? – faggatták egyszerre mind a ketten.

Felemelte a fejét, könnyes szemeivel, mosolygó arcával rájuk nézett. A hangja remegett a meghatottságtól:

- Nincsen semmi baj. Ne aggódjatok! Csak olyan boldog vagyok, hogy ti vagytok a szüleim. Hálás vagyok Istennek, hogy ti vagytok a szüleim. Hálás vagyok a testvéreimért, az egész családért, az otthonomért; azért, hogy tisztességre neveltetek engem. Puszit nyomott édesapja szakállas arcára, sóhajtott, és édesanyja felé fordult, hogy őt is megcsókolja. Apja kérdő, csodálkozó szemmel, ajkát biggyesztve nézett a feleségére. Amaz, ugyanúgy vissza a férjére.

- Elmesélek mindent – nevette el magát Dína, és a kabátját kezdte venni.

Szülei megkönnyebbülten fellélegeztek.

- Nu – mondta az apja –, ezt nagyon várom. És látványosan várakozóan ült a konyhaasztal melletti székre, két kezére támasztva az állát.

Dína felakasztotta a fogasra kabátját, leült melléjük, és mindent elmondott részletesen.

A fejét ingatva, sóhajtva fejezte be:

- Ki tudja, talán képes lettem volna hisztizni is nektek, úgy beleéltem magam a dologba – tette hozzá, mikor befejezte az elbeszélést.

Édesapja mosolyogva nézte, és sóhajtott egyet.

- Ezt a húgodról jobban el tudnám képzelni – mondta.

- És a fiú? – kérdezte csillogó szemekkel, izgatottan édesanyja.

- Nem láttam sehol, pedig kétszer is végigsétáltam a lakáson – mondta szomorúan Dína. Talán elment. És hát mégiscsak illetlen dolog lett volna, ha túl feltűnően érdeklődöm utána.

- Jól mondod kislányom – felelte édesanyja komolyan, de megértő arccal nézve rá.

Mindketten a férjre és apára néztek, mintha tanácsot várnának tőle.

- Mondj valamit József – nógatta az asszony.

A férfi elgondolkodva nézett az előszoba felé.

- Láttad már valahol azt a fiút? – nézett a lányára.

- Nem. Soha. Vagy legalábbis nem vettem észre.

Az apja élcelődő mosollyal nézett rá:

- Mindig is reméltem, hogy nem a fiúkat bámulod állandóan.

- Jaj, apúú…

- Hát… kislányom, - tárta szét mindkét kezét – „Az Úrtól vannak a férfiúnak lépései…”.

Felállt az asztaltól, végig simított leánya haján, és megpuszilta a fejebúbját.

- Nagyon szeretlek kislányom – mosolygott rá -, de most már feküdjünk le aludni. Késő van. Majd hoz valamit a holnap is. Eredj fürödni!

Dína felállt és bement a szobájukba.

- No, mit gondolsz? – kérdezte az asszony, miután becsukódott a szobaajtó.

- Ugyan, mit gondolnék? Hiszen most látták egymást először. Talán többet nem is találkoznak – húzta el száját a férje, s közben az asztalt bámulta. - Azt szeretném, ha boldog lenne! Ha mindnyájan boldogok lennének – tette hozzá.

Átölelte a feleségét és rámosolygott:

- A szerelmet nem szabad siettetni. „Mindennek rendelt ideje van.”

Az asszony sóhajtva férje mellére hajtotta a fejét.

- Jaj, Dínuskám… Dínuskám.

 

                                                         *

 

 Elment az utolsó vendég is. Egész komoly csatatér maradt utánuk a konyhában.

- Kriszta! Azt ugye tudod, hogy én most nem állok neki takarítani? – szólt be Laci az ajtón keresztül a fürdőszobába.

- Jó, jó. Nem is kell, majd csak holnap. Az edényeket majd én beáztatom – hallatszott Kriszta hangja a vízcsobogáson keresztül.

- Na, azért – morogta Laci az orra alatt. - Addig fürdik, hogy elalszom.

Benyitott a szobájába és felkapcsolta a kis lámpát az asztalon.

Csaba felriadt.

- Hm… mi van? – kérdezte karját a szemeire szorítva.

- Te meg itt vagy? – kérdezte Laci meglepetten. Azt hittem elmentél, és nem is szóltál.

- Neem. Itt vagyok. Lekapcsolnád azt a vackot?

Laci lekapcsolta, és a fali csatlakozóba dugott egy kis narancsfényű lámpácskát.

- Na, menj arrébb! – lökte beljebb Csabát.

Csaba beljebb húzódott a fal felé és morogva kérdezte:

- Elmentek már?

- Aha. Fél órája mehetett el Karesz. Ő volt az utolsó – válaszolt Laci, s leült az ágyra.

- De nagy a szerelem – morogta Csaba megint.

- Hallom, kiakasztottál néhány lányt – mondta Laci s a hangján hallatszott, hogy vigyorog.

- Ők akasztottak ki engem – sóhajtott Csaba és a fal felé fordult.

- Ja! Tényleg. Keresett egy lány.

- Engem?

- Aha.

- Engem. Nem is ismertem itt senkit.

Laci a pléddel bíbelődött.

Csaba gondolkodott.

- Ki volt az és mit akart?

- Nem tudom, nem ismertem. Bemutatkozott, de elfelejtettem a nevét. Kriszta biztos tudja. Na csá! – magára terítette a plédet, és lefeküdt.

- De mit akart?

- Kérdezte a neved.

- És mit mondtál neki?

- Azt, hogy te vagy a jó királyfi, és hogy könnyű téged megtalálni. Illetve éppen nehéz, mert nem tudtam, hogy itt vagy.

- De tényleg!

- Aahh… lehet, hogy megmondtam a neved. Neeem!? Na hagyjál aludni! – és dühösen a fejére húzta a plédet.

Csaba a falat bámulta.

Néhány perc múltán Laci egyenletesen kezdett szuszogni.

Ő pedig azon gondolkodott, melyik lány kereshette. Hiszen beszélni sem beszélt senkivel. Egy darabig még nézte maga előtt a fal festett mintáit, a kis narancsfényű lámpa világánál, de azután, újra álomba szomorodott.

 

                                                        *

 

 Már hajnalban felébredt, de egy ideig feküdt még.

Kicsit fájt a feje és égtek a szemei, de érezte, nem bír tovább aludni. Pedig sokszor úgy elfogta a magányosság érzése, hogy napközben, ha egyedül volt, többször is elaludt. Öntudatlan menekülés volt számára az alvás.

Laci, a fejére húzott pléd alatt szuszogott.

Óvatosan kimászott az ágyból, halkan kinyitotta az ajtót, majd halkan becsukta maga mögött.

Laciék szülei kinn aludtak a telken, hogy ne zavarják a fiatalokat. Csak ők hárman voltak a lakásban.

Bement a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát.

- Hm… meg kellene fürödnöm.

Megmosta az arcát, kölcsönvett egy fésűt, megfésülködött, aztán kiment a nappaliba.

Kinézett az ablakon. Még minden csendes és szürke volt.

- Milyen szomorú és szürke, egyhangú minden. Vagy tán csak nekem.

Nézelődni kezdett a könyvespolcon. A regények nem érdekelték. A tudományos munkák sem nagyon.

- Gyógyír kellene a sebre – gondolta keserűen mosolyogva.

A polc szélén régi Biblia. Fellélegzett.

- Ez az!

Levette, és leült az egyik fotelbe az ablak alatt. Felnyitotta a könyvet és olvasgatni kezdte, aztán megkereste a zsoltárok könyvét. Kicsit olvasott belőle, aztán átlapozott a példabeszédek könyvéhez.

A szeme megakadt az egyik soron:

„A halogatott reménység beteggé teszi a szívet; de a megadatott kívánság életnek fája.”

A szeme könnybe lábadt. Becsukta a szemeit és felemelte a fejét.

- Igen Uram. Beteg a szívem, de én magam sem értem mit akarok. Tegnap előtt még csak a társ hiányzott, ma már az a lány, akiről semmit sem tudok. Össze vagyok zavarodva. Miért is láttam meg, ha csak fájdalmat hozott. És tegnap nevetségessé tettem magamat.

Könnyes szemekkel nézett megint a könyvbe és néhány sorral arrébb, újra megakadt egy mondaton:

„Az Úr nem hagyja éhezni az igaznak lelkét…”

- Bárcsak történne valami csoda! Bárcsak szeretne! De nem! Nem úgy! Nem akarnám, hogy csoda által szeressen, hanem, hogy magától, de mégis, ha valami történne… - sírva fakadt -… hiszen érted…

Mozgolódást hallott Kriszta szobájából.

Rémülten ugrott fel a fotelból, és halkan kisietett a nappaliból, be a fürdőszobába. Nem akarta, hogy valaki meglássa így.

Gyorsan megmosta az arcát, megtörölte és leült a kád szélére. Csönd volt. Csendesen kinyitotta az ajtót… figyelt, majd halkan kiment a konyhába.

Szomorúan nézte az asztalt; a tegnapi este nyomait. Itt ült a lány, ezen a széken. Végig simított a szék támláján, ülőkéjén, szinte olyan mozdulattal, mintha a lány haját simogatná meg.

- Szinte hihetetlen. Meglátok egy lányt a villamoson, és még aznap este találkozom vele egy barátom lakásában.

Leült a székre és maga elé tette a Bibliát az asztalra. Egymásra tette karjait, és a bibliára támasztva fejét, a gondolataiba merült. A szemei még mindig égtek, a feje még mindig fájt. Becsukta a szemét.

                                                                       

Oldal: Tisztaság I. rész
Karácsony a legszebb ünnep! - © 2008 - 2024 - szenteste.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat