Mert a mint magasabbak az egek a földnél, akképen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!

                                                          Ésa. 55, 9

 

                                                    Az íj

 

 A férfi, kezében egy vadonatúj íjjal lépett be a szobába. Nem volt felajzva, csupán az ideg az egyik oldalon volt beakasztva és néhányszor lazán az íj teste köré csavarták.

Felesége összeráncolt homlokkal, értetlenül nézte, hiszen a fiuknak már volt íja. Látva az asszony arcát, a férfi mosolyogva, és hangtalanul a szájához emelte mutató ujját.

Az asszony okos asszony volt, tudta, hogy a férje bölcs ember, és semmit sem tesz ok nélkül. Tehát ő is csak elmosolyodott és hallgatott.

Délután a gyerekkel, kiment az apa az udvar hátsó részébe.

A kisfiú alig bírt nyugton maradni az órák alatt. Mióta karácsonyra megkapta a vágyva vágyott íjat, nem múlt el úgy nap, hogy iskola után legalább fél órácskát ne játszott volna vele a ház mögött.

Most azonban édesapja elkérte tőle az íjat. A kisgyerek vonakodva adta ki kezéből a becses ajándékot, de hát az apukája a nagyobb, és egy jó gyerek szót fogad a szüleinek.

Azért az arca kicsit durcás volt, és nem tudta megállni, hogy aggódva utána ne szóljon:

- Apa, el ne rontsd!

Az apa nem szólt semmit, csak komoly arccal nézett a fiúra és elindult az udvar vége felé. Kisfia mögötte bandukolt lehajtott fejjel, aggódó arccal.

Megálltak.

A férfi egy pillantást vetett oldalról az íj testére, az idegre helyezett egy nyílvesszőt, és jó erősen megfeszítette az íjat.

Egy halk pattanás, majd egy reccsenés hallatszott, és az ajándék íj törötten lógott az apa kezében.

A kisfiú sápadtan állt. Meg sem tudott szólalni a megdöbbenéstől.

Az apa nyugodtan nézte a törött íjat a kezében.

A kisfiú sírni kezdett:

- Hát ez nem lehet igaz! Tudtam. Éreztem, hogy ez lesz! – kiabálta.

Látványosan és keservesen sírva, dühösen trappolva indult a ház felé, teljesen átadva magát a jogos harag és düh érzésének, hiszen tönkretették az ajándékát.

Az ő ajándékát.

A hálának, szeretetnek, melyet akkor érzett mikor az íjat megkapta, most nyoma sem volt a szívében. Csak az lebegett a szemei előtt, hogy elrontották azt, ami jogosan az övé volt.

A férfi nyugodt léptekkel indult utána. Hallotta, amint a fia sírva panaszolja édesanyjának, hogy milyen csapás érte.

Sérelme orvosolhatatlan, a kár felbecsülhetetlen - vélte kihallani zokogásából.

Felesége az ajtóban állt. Szája sarkában mosollyal, de szemöldökét felhúzva, kérdőn nézett férjére. A férfi odalépett hozzá, átölelte, megcsókolta és mosolyogva, de egy szó nélkül belépett a házba. Az asszony pedig, mivel még mindig ugyanaz az okos asszony volt, aki délelőtt is, nem kérdezett semmit, hanem férjét követve, ő is bement a házba.

A gyerek egész este durcáskodott, nem szólt az apjához. Vagy ha mégis, akkor ilyesfélét:

- Gonosz, rossz apu vagy!

Mikor édesapja a vacsorát tette elé az asztalra, hirtelen rájött, hogy ő ezt az ételt valójában utálja. Mindig is utálta, és nem érti, miért nem jegyzik már meg. Mivel édesanyjától legfeljebb is csak olyasféle vigasztalást kapott, hogy nem történt tragédia és majd egyszer talán tudnak venni másik íjat, de abban nem akart részt venni vele, hogy együtt haragudjanak apura - aki pedig most igazán rászolgált a haragra –, úgy érezte itt az idő, hogy anyura is haragudjon. Már az esti mese sem érdekelte. Dühösen fúrta be a fejét a nagypárna alá.

Így hát a szülei szomorú szívvel, de a háta mögött mosolyogva, magára hagyták.

Akkor viszont már az volt a baj, hogy senki nem keresi a kegyeit.

Mégis micsoda dolog ez? Eltörik a karácsonyi ajándékát, és még vezekelni sem akarnak. Hallatlan!

Ezért hát mindent kitalált, nehogy a szülei békében hajtsák álomra fejüket. Hogyisne. Még mit nem.

Lefekvés után hirtelen szomjas lett.

Erre még azt merészelték mondani neki, hogy tudja hol van a víz. Amikor az éhség kezdte gyötörni, arra hivatkoztak, hogy megvolt a lehetősége vacsorázni. De a legfelháborítóbb az volt, mikor a hasát kezdte fájlalni. Nemhogy vigasztalni nem voltak hajlandóak, de még arra merészelték a figyelmét felhívni, hogy ha megette volna a vacsoráját, akkor most nem fájna a hasa.

Hiszen az előbb kért enni! Döbbenetes. Az egyik szavukkal ütik a másikat.

Végül is a mardosó önsajnálat és az éhség, megtette hatását.

Elaludt.

Az okos asszony ekkor átkarolta bölcs férjét, és csak annyit kérdezett:

- Nos?

A bölcs férfi megcsókolta okos feleségét, és csak ennyit mondott:

- El volt repedve.

Tudta, a többit már úgyis kitalálja az asszony. Hiszen, azért volt okos.

Ezután bebújtak az ágyba, boldogan átölelték egymást, és beszélgettek, míg el nem álmosodtak.

Másnap a kisfiú, még mindig kedvetlen volt, de rémülten vette észre, hogy már nem haragszik annyira a szüleire. Különösen, miután olyan kedvesen ébresztgették, és a kedvenc reggelijét tették elé az asztalra.

Azért nehogy azt higgyék, hogy ilyen könnyen megbocsátja a hanyagságukat. Úgy döntött, hogy most nem is annyira éhes, pedig az illatából ítélve a reggeli talán még soha nem sikerült ilyen finomra.

Édesanyja sóhajtva vette el a tányért előle, és szólongatni kezdte Boglyast, a kis pulijukat. Erre azonban a gyerek, felháborodott hangon kijelentette, hogy „nem azért dolgozik az ember, hogy a kutyát ínyenc falatokkal etesse. A kutya majd kap neki való ételt.” Inkább ő megeszi a reggelit.

Úgy tűnt, a reggeli csakugyan nem sikerült még soha ilyen jól. A házaspár összemosolygott, és szerelmesen átölelték egymást.

Mivel szombat reggel volt, bejelentették, hogy elmennének az állatkertbe, de nem biztosak benne, hogy a tegnapi tragédia után gyermekük szívesen velük tartana, hiszen még a gyász napjai sem teltek le, nemhogy a gyászévek.

A kisfiú azonban kerek szemekkel kijelentette, hogy: „nem jó, ha az ember átadja magát a kétségbeesésnek”.

Így tehát, neki készültek.

Mikor már mindenki szépen felöltözött, és elkészült, elindultak a kapu felé. Már éppen a kaput nyitották volna, mikor az édesapának hirtelen eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett. Amikor megfordult, hogy visszamenjen a házba, egy pillanatra találkozott a szeme, feleségének szemével.

Egy szerelmes pillantásra, és egy mindentudó mosolyra.

Az édesapa nemsokára visszatért, és végre elindulhattak.

 

 

                                                         *

 

 Az állatkert nagyon szép és érdekes volt. Még az állatokat is lehetett etetni, igaz, csak nekik való étellel. A szülei édességet vettek neki. Sőt! Egy körhintára is fel ülhetett. Egyáltalában, nagyon kedvesek voltak hozzá, és érezte, már nem is haragszik olyan nagyon apura.

De azért vigyázhatott volna jobban is az íjára.

A délután egy részét játszótéren töltötték, amely szintén az állatkert területén volt. Zárás előtt egy órával indultak haza, s a kisfiú úgy elfáradt, hogy hazafelé a buszon, édesanyja ölébe dőlve elaludt.

Mikor le kellett szállniuk, alig bírták fölrázni az álomból. Izzadtan, piros pofival, tántorogva készült szüleivel a leszálláshoz, és a busz utasai közül, többen megmosolyogták.

A buszmegállótól tíz perc séta volt a házuk. Mire a kapuhoz értek, a gyerek újra felélénkült. A kaputól már szaladva ment a ház ajtajáig, amit nem szoktak bezárni, és így a cipőit lerúgva, akadálytalanul szaladhatott a szobába.

A szülei nyugodtan sétálva, kéz a kézben mentek az ajtóig.

Egyszer csak a kisfiú állt az ajtóban, kezében egy hibátlan, új íjjal.

A szülei mosolyogva álltak meg előtte.

A fiúcska kezdte sejteni, hogy az íj meg volt mielőtt a másik eltört volna, hiszen édesapja tegnap este már nem ment sehova. Odament apukájához és átölelte.

Édesanyja megkérdezte:

- Nem akarsz mondani valamit édesapádnak?

- Bocsánatot kérek! – mondta a gyerek, és meghatódott arcát édesapja hasához szorította. Aztán odalépett édesanyjához is. Őt is átölelte.

- Bocsánatot kérek anyu!

Felnézett és ezt mondta:

- Jó, hogy te nem haragudtál apura, mert ketten lettünk volna egy ellen.

Ettől mindnyájan elnevették magukat, és a férfi megsimogatta a gyerek arcát.

- Na gyerünk vacsorázni! – mondta, és feleségét udvariasan előre engedte az ajtóban.

Vacsora és fürdés után, lefekvéshez készülve, édesapja odafeküdt mellé az ágyba, és olvasott neki egy meséskönyvből. Azután még beszélgettek kicsit.

- Apa! – szólt elgondolkodva a gyerek.

- Mondjad!

- Azt azért nem értem, hogy miért kellett eltörnöd a régi íjat.

- Meg volt repedve – nézett rá az apja.

- Meg volt repedve? – nézett most a gyerek az apjára.

- Igen.

- Mindenképpen eltörött volna?

- És jobb, hogy nálam tört el. Benned kárt tehetett volna.

- Szóval… tudtad, hogy el fog törni, és vettél egy másikat. De miért nem mondtad?

- Azt akartam megértetni veled, hogy bíznod kell bennem még akkor is, ha nem érted miért teszem, amit teszek.

- Hát… nem sikerült – mondta a gyerek elszontyolodva.

- Szóval, még mindig nem bízol bennem?

- Nem úgy értem, hanem, hogy nem bíztam benned.

- Hiszen elég, ha mostantól tudod, hogy bízhatsz.

A gyerek szorosabban odabújt az apja mellé, és átölelte.

- Anya a legjobb anyuci, és te vagy a legjobb apuci.

- Na, ugye hogy…?

 

                                                                                   Johanan

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Íj
Karácsony a legszebb ünnep! - © 2008 - 2024 - szenteste.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat