Edényzörgésre ébredt. Kriszta állt a mosogatónál és óvatosan emelgette ki az edényeket. A mozgolódásra hátra nézett. Mosolyogva köszönt.

- Hát, jó reggelt! Nem is tudtam, hogy itt vagy még.

- De. Itt vagyok. Szia! – válaszolta rekedtes hangon és köhögött egyet.

A fejfájás enyhült.

- De gondolom, nem itt aludtál, mert este még nem voltál a konyhában.

- Nem. Csak korán ébredtem, aztán kijöttem ide. Laci alszik még?

- Gondolom. De, ha fáradt voltál, miért nem mentél be a nappaliba?

- Hmm… nem számít – motyogta.

Kriszta kedves hangon, mosolyogva beszélt, kicsit anyáskodva. De Kriszta ilyen volt. Az ember, szinte látta anyaként, ha vele beszélt. Aranyos volt, és Csaba szerette őt.

Még a tegnapi asztalterítő.

Csaba ült a széken és a morzsákat bámulta az asztalon. Mindenféle szöszök, hajszálak is voltak a terítőn. Egy hosszú hajszál is.

- Ha biztosan tudnám, hogy ez az övé, most eltenném – gondolta. Milyen furcsa rajongás van a szerelemben. Mindig is így kellene lennie. Ostobaság, mikor az emberek azt mondják: „A szerelem elmúlik és lecsendesül szeretetté, de ez talán erősebb is.” Jól hangzó, üres ostobaság.

Vesztett már el szerelmet.

A szerelemből bizalom lesz. Vagy inkább kialakul egy mély bizalom, ami nem is feltételezi a másikról, hogy rosszat tenne neki. Ugyanúgy érzi az ember a szerelmet, ha elveszteni látja a másikat. Egyszer csak újra érzi. Vagyis inkább azt a bizonytalanságból származó érzést, mikor még nem tudjuk, hogy a másik viszont szeret-e.

- Igen! Igen!

Az az érzés, a bizonytalanságból fakad. És féltékenység van benne. Az igazi szerelem, már tele van bizalommal. Már biztos a másikban, és viszonzott érzelem. Telve a bizalmasság minden tiszta megnyilvánulásával…

- Sziasztok!

Laci dörmögött be mély, álmos hangon a konyhába, miközben a fürdőszoba felé tartott.

- Szia! – szólaltak meg egyszerre.

- Mit szeretnél reggelizni? – kérdezte Kriszta, Csabától.

- Nem tudom – válaszolta Csaba bánatosan, állát az asztalra támasztva, mint ahogy a kutya szokott végignyúlni a földön.

A fürdőszobából zuhany hangja hallatszott.

Kriszta elmosogatott és a reggelit kezdte készíteni.

- Rántotta jó lesz? Van finom szalonna itthon.

- Ühüm… - hümmentett Csaba és nézte tovább a szöszöket az asztalon.

Néhány percig, csak Kriszta mozgolódása volt minden hang a konyhában.

Laci megjelent az ajtóban.

- Készítesz nekem is Kriszta? – kérdezte.

- Persze – mondta Kriszta az anyás hangon.

- Végül is megérdemli, nem? – emelte fel fejét Csaba az asztalról. Ma először mosolygott a szeme. – Olyan becsületesen üvöltette a zenét egész este, csak a ti kedvetekért.

Kriszta elnevette magát.

Laci, valamit rágcsálva felnézett.

- Mért? Nem volt jó.

- Tudod, hogy nem vagyok elájulva ezektől a zenéktől – válaszolt Csaba.

- Nem is neked játszottam őket – mondta Laci és elnevette magát. Keringőzni senki nem akart.

- Nem értem miért. Megkérdezted? – nevette el magát Csaba. Legalább megpróbálhatták volna.

Kriszta is megszólalt:

- Milyen lett volna, ha benyögjük az elején, hogy valcerrel kezdünk. Vagy polkával.

Mindhárman nevettek.

- Ja, mint a szalagavatón.

- Jó poén lett volna.

Csönd lett.

- Haaj… - sóhajtott egyet Csaba, és megint szomorúan nézte az asztalt.

- Kriszta! Ki volt az a lány, aki kereste este Csabit? – kérdezte Laci.

- Ja, tényleg – emelte föl Csaba a fejét.

Kriszta csodálkozva nézett Lacira.

- Milyen lány? Én nem is tudok róla.

- Ja… persze, te bent voltál Karesszal – legyintett Laci. Tudod, volt itt az a lány, akit Edit hozott. Mikor megjöttek, be is mutatta nekünk.

- Ja, Igen! Hát… bocsánat, de nem tudtam megjegyezni. Valami furcsa nevet mondott. Nem nagyon hallottam. Diana vagy valami ilyesmi.

- Ah… igen, valami hasonló.

- Diana? – nézett egyet Csaba és lebiggyesztette a szája szélét. Hát én egyiküket sem ismertem. Senkit sem ismertem azok közül, akik itt voltak az este.

Homlokát ráncolva nézett maga elé, és gondolkodott.

- Ki lehet az? – nézett most értetlenül maga elé. És mit akarhatott?

- Azt tudom – mondta Laci foghegyről, mert közben Kriszta eléjük tette a reggelit, és Lacinak máris szájában volt a villája –, hogy piros kabátja volt.

- Jaj! Gondolod, azt néztem, ki milyen kabátba jött? – kérdezte Csaba türelmetlenül. - Na, mindegy! – és elkezdte felszedni a villájára az ételt.

- Jaj, hát biztos tudod – szólalt meg most Kriszta is. – Olyan hosszú barna haja van. Krémszínű világos pulóverben volt, és kicsit ilyen… erős, csontos az orra. Csaba kezében megállt a villa.

- Itt ült kint, szinte egész idő alatt – folytatta Kriszta.

- Tessék? – kérdezte döbbenten Csaba és Krisztára nézett.

- Hát, tudod? – magyarázott Kriszta tovább – olyan csontos, erős orra van. S kezét az orrára téve mutogatott.

- Nem az, hanem ő keresett? – nézett meredten Krisztára.

- Aha, igen - mondta Laci, Kriszta helyett.

- Ő keresett!? – kérdezte újra döbbenten.

A szíve kalapálni kezdett, hirtelen feléledt.

- És mit akart? – nézett Krisztára, még mindig.

- Hát, én azt nem tudom – emelte föl védekezően a kezét Kriszta.

- Mit akart? – kérdezte most Lacihoz fordulva izgatottan.

- Öregem… - sóhajtotta Laci a villát kivéve a szájából. Mintha tegnap este már megbeszéltük volna ezt.

- Jó, de akkor még nem tudtam, kiről van szó! – kiáltotta enyhe kétségbeeséssel és a szeme elnedvesedett.

Laci, aki nem értette mi baja van Csabának, a tányérja szélére támasztotta a homlokát. A haja beleért a rántottába. Sóhajtott egy nagyot, felemelte a fejét – a rántotta lágy darabkái finoman rezegtek rövidre vágott haján - s Csabára nézve csendesen ezt mondta:

- Akkor sem tudom.

- De miért nem!?

Laci belenézett Csaba arcába, és hangosan mondta:

- Mert nem mondta meg!

 

                                                                              *

 

 

Dína már korán fenn volt, és a konyhában sürgölődött. Kipihent volt, pedig sokáig feküdt ébren mielőtt elnyomta volna az álom. Valami boldog reménység költözött a szívébe, bár a „hogyan lesz tovább” gondolata, néha elbágyasztotta. Fájó izgalom volt a szívében. Alig bírta kivárni, hogy legyen már annyi az idő, mikor nem túl korai, nem illetlenség felhívni valakit szombaton reggel.

- Tíz óra előtt, semmiképpen - járt a fejében, és újra, meg újra el kellett ismételnie magában – Tíz óra előtt, semmiképpen.

De mintha az idő is meg akarta volna tréfálni.

Már felébredtek a szülei, a testvérei, a konyha megtelt. És bár máskor is előfordult, hogy a legidősebb testvér készítette el a többieknek a reggelit – tehát nem volt ebben semmi szokatlan, s a reggeli sem több mint máskor -, mégis édesapja, aki sejtette mi játszódhat le Dína szívében, nem bírta néhány élcelődő megjegyzés, jelentőségteljes pillantás, és hümmögés nélkül.

- Nahát! Micsoda bőséges reggeli! Szinte rogyadoznak az asztal lábai – mondta, és fontoskodva lehajolt, hogy megvizsgálja közelebbről is az asztallábakat, majd felnézve és a feleségére sandítva folytatta:

- Hiszen ez a reggeli, egy lakodalmas háznak is elég volna – mondta erősen megnyomva a lakodalmas szót.

Felesége az asztalra könyökölve ült. Arcát, összekulcsolt kezei mögé rejtette, és csak szemei csillogása árulta el, hogy érti mire megy ki a játék.

Dína éppen a teát töltötte ki, minden figyelmét a csészékre, és a testvéreire fordítva, így hát ezt az első próbálkozást nem vette észre.

Édesapja azonban nem adta fel.

- Hát… bizony, ha esküvőre kerülne a sor, nem vallanánk szégyent ezzel a sok finom étellel – mondta tovább a magáét hangosan, s közben Dínára sandított.

Dína még mindig a csészékkel és a tányérokkal volt elfoglalva, a testvérei viszont elcsendesedtek, és fürkésző arccal nézték apjukat.

A csendre már ő is felfigyelt, és csodálkozón nézett körbe a többieken, hogy mi lelte őket, miért vannak ilyen csöndben. Aztán lassan eljutott a tudatáig édesapja szavainak az értelme, és meglátta szemében a hamiskás mosolyt is. Nyugodt mozdulattal visszatette a teáskannát a tűzhelyre, csípőre tette két kezét, és József szemébe nézve szemrehányóan csak ennyit mondott:

- Apu!

Azzal megint kezébe vette a teáskannát, és tovább töltötte a még hátra maradt csészéket.

A szülei nevetésben törtek ki. Dína azonban csak a fejét ingatva mosolygott édesapján. Azonban hirtelen megint reménytelenség töltötte el a szívét, és könnybe lábadtak a szemei.

Édesapja gyorsan hozzálépett és átölelte:

- No, no! Mi baj? Csak tréfáltam.

A testvérei ijedten nézték, nem értették, miről van szó. Édesanyja is felé indult.

- Tudom – mondta Dína és sírósan nyelt egy nagyot. De hát normális ez? Hiszen csak azt mondta valaki, hogy szép vagyok, és én máris a karjaiba hullanék?

Józsefben megint a tréfálkozó kedv kerekedett felül:

- Hát, ha van szerelem első látásra, akkor talán van első hallásra is – mondta mosolyogva.

Dína is elnevette magát és játékosan édesapja vállára ütött.

- Szerelem? Ki szerelmes? – kérdezte Simon. Ő volt a legkisebb testvére.

Most már a többiek is zsongani kezdtek, és szerettek volna többet érteni az egészből. József azonban nem akart semmit sem mondani, megelégedett azzal, hogy felkeltette az érdeklődésüket. Végül is, Dína majd eldönti, kivel akarja megosztani gondolatait.

Dína teljesen megbízott a testvéreiben. Ha veszekedtek is néha valamin, de soha egymást nem adták volna ki, egymás bizalmával, vissza nem éltek volna. Most azonban nem volt kedve megosztani az érzéseit. Hiába minden nógatás, próbálkozás, csupán ennyit mondott:

- Majd.

Andi, a nagyobbik húga nyafogott legjobban.

- Kifúrja az oldalamat a kíváncsiság. Hallottátok? Már ki is fúrta.

Dína ura volt a helyzetnek, rögtön tudta mit kell tennie. Ijedt-szánakozó arccal ránézett, majd odaszólt édesanyjának:

- Anya! Gyorsan sebtapaszt!

Az asszony komolyan nézett Andira.

- Jaj, szegénykém! Máris hozom.

- Naa… ne máár! – nyűglődött tovább a húga, de Dína hajlíthatatlan maradt.

- Na, most már együnk! – szólt rájuk József határozottan.

Elmondta az asztali imát, és vidáman csevegve megreggeliztek. Reggeli után Andi lett volna soros a mosogatással, de Dína cserélt vele, mert szeretett volna a szüleivel maradni a konyhában. Így hát Andi boldogan ment a szobába, hogy tovább olvassa kedvenc könyveit.

Dína odalépett a mosogatóhoz, de édesanyja elhúzta onnan és levette róla a kötényt.

- Hagyd csak! Ülj le egy kicsit, majd én elmosogatok.

Jól tudta, arra vágyik, hogy beszélgessenek vele.

Dína leült az édesapja melletti székre, és már öntögette is a szívét.

- Miért nem jött oda hozzám? Miért nem keresett meg később sem? – töprengett hangosan, majd felnézett a szüleire. Bárcsak ők tudnák a választ!

Édesapja komolyan nézett maga elé, majd elmerengve felnézett és megszólalt:

- Nem mindig olyan egyszerűek ezek a dolgok. Talán bátortalan.

- Bátortalan? - kérdezte halkan szinte saját magától Dína, mint aki a szó jelentését fejtegeti. Meglátott a terítőn egy nagyobb morzsát. Elkezdte a körmével ide-oda lökdösni.

- Tulajdonképpen csak fél perc volt talán, amíg láttam. Észre sem vettem előtte, hogy a konyhában van. Hogy lehetek szerelmes olyan valakibe, akit alig ismerek?

- Talán ez még nem szerelem kislányom – szólt közbe az édesanyja elgondolkodva. Inkább csak fellángolásnak nevezném. Újabb tányért tett a mosogatóvízbe.

- Igen – mondta József is töprengve. Talán a szerelemhez már kell, hogy valamennyire ismerd is a másikat. Talán.

- Hát akkor talán ő, még csak fel sem lángolt értem - mondta Dína reményvesztett hangon -, hiszen soha nem találkoztunk. Megismerni még lehetőségünk sem volt egymást. Talán csak egyszerűen megállapította, hogy ez a lány szép. Talán csak ki akarta fejezni, amit gondolt. Hogy szép, de ostoba, mert kés alá akar feküdni, mint sok más ostoba nő, aki orvosokkal akarja remekbe faragtatni magát.

Eleredtek a könnyei.

Édesapja vigasztalóan átölelte a vállát.

- Szerintem ez a fiú figyelt téged.

Dína reménykedő pillantással nézett fel, és gyors mozdulattal megtörölte a szemeit.

- Miért gondolod?

- Nem tudom… de figyelte, amit beszéltek. Felháborodott azon, hogy valamit meg akarsz változtatni magadon… nem tudom, – ingatta a fejét - de egyre jobban érdekelne, hogy mit gondolhatott magában.

Halkan felnevetett, mint aki furcsállja a saját gondolatait.

Dína édesapjára nézett.

- Hát megbukhat egy szerelem a bátortalanság miatt? – kérdezte szomorú csodálkozással az arcán, visszatérve az előbbi gondolathoz.

Édesapja elmosolyodott, és a feleségére nézett.

- Édesanyád olyan szép lány volt, hogy esélytelennek véltem magamat. Szólni is alig mertem hozzá…

- Olyan szép lány volt? – nézett rá az asszony összehúzott szemöldökkel.

- Úgy értettem olyan szép lány volt, és most olyan szép asszony - mondta József az asszonyra meresztve szemeit, és kihangsúlyozva minden szót -, hogy én bizony nem hittem, hogy valaha is belém szerethet.

- Na azért! – mondta az asszony, szemöldökét felhúzva, fejét kissé magasabbra emelintve.

- Ha csupán rajtam múlik, akkor bizony, most talán mást nevezel apádnak.

Dína ijedten átölelte az apját.

- Jaj, az borzasztó lenne!

Édesanyja elmosolyodott.

- Édesapád nem is tudta mennyire tetszik nekem. Nagyon jó humora volt és láttam, mennyire komoly és tisztességes ember.

Mosolyogva nézték egymást. Dína odament édesanyjához és megcsókolta az arcát.

Aztán az édesapja megszólalt:

- Igen kislányom, szerintem megbukhat.

Dína visszaült a székre és figyelte, amit az édesapja mond.

- Az embereket sokféle hatás, sérülés éri az életben, és ez meghatározza más emberekhez való viszonyukat is. Nem egyforma az önbizalmunk sem. Építhetjük, vagy rombolhatjuk egymást. Ezért, ha valakit szeretsz és az életedet vele akarod összekötni, segítened kell neki, hogy értse, közeledhet feléd mert szeretettel vagy iránta, és nem utasítod el. Éreznie kell, hogy ugyanazt érzed iránta, mint amit ő teirántad. Ezért… bár én is úgy gondolom, hogy ne kellesse senki sem magát a másik előtt, mégis az őszinte és tiszta bátorításnak, véleményem szerint van helye egy kibontakozó kapcsolatban.

Még sokáig beszélgettek.

 

 

                                                                              *

 

 

Csaba nem tudott tovább enni.

- Kriszta! Felhívnád kérlek a barátnődet? Kérlek! Légy szíves!

- Jó, persze. De mi a baj?

A két testvér értetlenül csodálkozva nézett rá, aztán Laci szemei gyanakvóvá váltak. Fürkészően nézte a barátját.

- Gyanús a manus – mondta. Hm… ez szerelmes! – kiáltott fel.

Kriszta csak nézett.

- Mi van?

- Na mond csak, mi is történt itt az este! – vigyorgott Laci.

- Már előbb, nem csak az este –mondta Csaba. De majd később mindent elmondok, csak most hívjuk fel a barátnődet! – nézett Krisztára könyörögve.

Kriszta elmosolyodott.

- Jó, jó, hívjuk. Hát erre, most már nagyon kíváncsi vagyok.

Bementek a szobába. Kriszta felvette a kagylót és feltárcsázta a barátnőjét.

- Szia Edit! Na, kialudtad magad? Szóval jó volt a buli? Na, várj egy kicsit, most ne merüljünk bele, bár volna kedvem… – hamiskásan hunyorítva Csabára nézett, látva, hogy a fiú mennyire türelmetlen.

Laci, Csaba mögött állva halkan röhögött, és Kriszta felé bólogatott:

- De igen. Merüljetek csak bele! – mondta halkan.

Csaba halkan odaszólt:

- Nem vagy éhes? Húzzál enni!

Kriszta tovább beszélt a telefonon:

- Majd később felhívlak, de át is jöhetnél, ha van kedved. Most az a lényeg, hogy tegnap, aki itt volt barátnőd… ja igen Dína. Milyen? Illés Dína – Csabára nézett. - Meg tudnád adni a telefonszámát?

Csaba szája némán mozgott, ahogy a lány nevét ismételte.

- Igen egy barátom szeretne beszélni vele – folytatta tovább Kriszta, és közben letérdelt a telefon mellé a földre, egy füzetbe jegyezve gyorsan a számot.

- Jó. Köszi. Na, akkor majd beszélünk… Jó. Szia!

Letette a telefont, és mosolyogva nyújtotta a füzetet Csabának.

Csaba elvette, leguggolt, combjaira tette a füzetet és tárcsázott.

Szaggatott búgás hallatszott a kagylóból.

Kriszta szólalt meg először:

- Foglalt.

Csaba kifújta a levegőt.

- Talán jobb is. Nem készültem rá, mit mondjak. Később megpróbálom újra.

- Ez a beszéd! – mondta elismerő hangon Laci, majd vigyorogva hozzátette. -Tudtam, hogy kemény legény vagy.

Csaba felnézett, és felé ugrott.

Laci kiszaladt a szobából, Kriszta, pedig utánuk kiabált:

- Össze ne törjetek valamit!

 

 

*

 

 

Mindenki elágyazott és boldogan átadta magát a szombati pihenésnek. Ki olvasással, ki zenehallgatással múlatta az időt.

Javában telt a délelőtt.

Dína, aki már egyre nehezebben tudott nyugton maradni, egyszer csak észrevette, hogy a konyhai óra áll. Kétszer is bent volt a szobában, beágyazott de még mindig csak háromnegyed tíz volt.

Az elem lemerült, és bár az óra kattogott halkan, de a mutató képtelen volt tovább haladni, csak mozdult egyet felfelé, aztán visszaesett, annyira erőtlen volt már. Ez vezette félre Dínát, aki csak futólag pillantott mindig az órára. Mint kiderült, a valóságban már fél tizenegy volt.

Majdnem sírva fakadt, annyira türelmetlen volt már. Kiszaladt az előszobába. Minden percet, elpazarolt időnek érzett, mintha távolodna tőle valami.

Hirtelen megtorpant. Azt sem tudta mit akar. Aztán arra gondolt, egyelőre elég, ha Laciék számát megtudja.

Gyorsan felemelte a telefonkagylót, de meglátta, hogy rosszul volt a helyére téve.

Felkiáltott:

- Valaki mellé tette a kagylót!

Tárcsázta barátnője számát.

-… Jó napot kívánok Jutka néni! Dína vagyok. Edit otthon van? Köszönöm.

Kicsit várnia kellett, aztán Edit szólt bele a telefonba:

- Tessék!

- Szia! Dína vagyok.

- Szia!

- Figyelj! Meg tudnád adni a számát, annak a barátnődnek, akinél tegnap voltunk?

- Persze.

Lediktálta a számot, Dína pedig felírta egy darab papírra.

- Különben már ő is keresett téged, elkérte a számodat – mondta Edit. Ugye nem baj, hogy megadtam neki?

- Elkérte a számomat? – kérdezte csodálkozva Dína.

- Igen. Azt mondta, hogy egy barátja szeretne beszélni veled.

- Ez mikor volt? – kérdezte még mindig csodálkozva.

- Hát… úgy tíz perce hívott fel. De ugye nem baj, hogy megadtam a számod.

- Nem, nem baj. És nem mondta ki az, aki beszélni akar velem?

- Nem, azt nem.

- Jó. Köszönöm. Majd hétfőn akkor találkozunk.

- Jó, szia!

- Szia!

Visszatette a kagylót a helyére, és elgondolkodva ment a szobába. A nappaliban találta szüleit.

- Képzeljétek! Most beszéltem Edittel. Azt mondta, hogy Krisztáék elkérték a telefonszámunkat, mert egy barátjuk beszélni akart velem.

-… Igen? – néztek rá kérdően a szülei.

- Semmi, csak furcsa. Ki lehet az?

Édesanyja ránézett.

- És ha az a bizonyos Csabi?

József a feleségére nézett.

Dína ijedten kapta fel a fejét.

- Igen, lehet. És rosszul volt visszatéve a kagyló. És ha már hívott? És nem tudott elérni… – állt rémülten.

József ránézett és nyugodtan mondta:

- Akkor később, újra megpróbálja.

- Igen, de…

Megszólalt a telefon.

Dína most még rémültebben állt. Dermedten nézett az ajtó felé.

Másodszor is megszólalt a telefon.

Dína még mindig állt.

József megszólalt:

- Kislányom, felvennéd a telefont?

Újból megszólalt a telefon.

- Nem. Apu, inkább menjél te!

A szülei meglepetten néztek rá.

- Hát, kislányom…

Megint csöngött a telefon. Valaki fölvette. Egyszer csak Andi nézett be az ajtón.

- Dína! Téged keresnek.

Dína ijedten nézte a szüleit.

- Lehet, hogy ő az.

- Lehet – válaszolta József kissé megemelve a vállait, és értetlenül nézett a lányára.

- Mit mondjak, ha ő az?

- Mond meg, hogy többet ne hívjon! – válaszolta nevetve édesanyja.

- Tessék? – kérdezte sápadtan Dína.

A két szülő nevetésbe tört ki.

Végre édesanyja megszólalt:

- De hát kislányom! Végül is mit szeretnél mondani neki?

- Jól van, na!

Vörös arccal, elindult az ajtó felé.

József, nevetve a feleségéhez fordult:

- Remélem, hogy a fiú az, mert ha az is ilyen bátortalan, akkor ezek ketten, soha nem találják meg egymást.

 

 

                                                       *

 

 

Csabának csak úgy kalapált a szíve, kiszáradt a szája.

Egyedül volt a telefonnál. Laci és Kriszta udvariasan magára hagyták.

Most, hogy Lacit végigkergette a lakáson, amaz, pedig kedvére kiszórakozhatta magát barátja félénkségén, végre csönd volt, és nyugalom. Minden erejével az előtte álló megpróbáltatásra tudta fordítani figyelmét.

A telefonálásra.

Azon jártak a gondolatai, mit mondjon, ha felveszi a lány a telefont. Már az is öröm, hogy beszélhet vele. Vajon miért kereshette? És valahányszor idáig jutott, mindig elerőtlenedett a gondolattól, hogy talán túlzottak a reményei.

Tárcsázott.

Háromszor csöngött ki.

- De legalább nem foglalt.

Negyedszer is.

Felvették a telefont, és egy fiatal lány hangja hallatszott:

- Tessék!

Azt hitte hirtelen, hogy Dína. Egy pillanatra megzavarodott, nem is tudta mit várt.

- Őőő… Jó napot kívánok! Krisztián Csaba vagyok. Illés Dínával szeretnék beszélni.

- Egy pillanat! Rögtön szólok neki.

- Köszönöm.

Tehát nem Dína.

Hallotta, amint félreteszik a telefont. Távolodó lépések, ajtónyitás, valami távoli beszéd – a szíve majd kiugrott – közeledő lépések…

Dína szíve hevesen vert. Gyors léptekkel ment a telefonhoz… egy pillanatra megtorpant…

… valaki megfogja a kagylót…

Felvette a kagylót.

- Tessék! – szólt bele, kissé visszafojtott lélegzettel.

- Illés Dína? – kérdezte Csaba, és mintha egy dobbanást kihagyott volna a szíve.

- Igen, én vagyok.

- Jó napot kívánok! Krisztián Csaba vagyok. Mondták, hogy tegnap este keresett…

- Igen…

-… először nem tudtam, kiről van szó, mert senkit nem ismertem Laciékon kívül, aztán elmagyarázták… - zavarba jött -… mondták… és akkor Kriszta felhívta… és… szóval… onnan tudom a számot…

- Igen, tudom… vagyis értem. – ugyanolyan zavarban volt, mint a fiú.

- Szeretnék… ő… bocsánatot kérni a tegnapi… a tegnap estiért. Csak hirtelen… hangosan kimondtam…

- De hát nem mondott semmi rosszat! – mondta Dína, és izgatottan vert a szíve, hogy végre beszélhet a fiúval. – Pedig, én éppen azt szeretném megköszönni, hogy visszatartott egy ostobaságtól.

-… Szóval… akkor nem haragszik? – hirtelen megkönnyebbült.

- Nem, dehogy. Örülök, hogy kimondta amit gondolt – válaszolta, s a szemeit lehunyva, nagyobb nyomatékot adott az utolsó három szónak.

Csönd lett.

Nem tudták mit mondjanak.

A csönd egyre kínosabbá vált.

- Szóval örülök, hogy nem haragszik…

Dína nem tudta mit mondjon.

-… Akkor… viszontlátásra… ő… viszonthallásra…

Dínának kétségbeesetten járt az agya.

Hogyan bátorítsam!

De aztán csak annyit mondott:

- Viszontlátásra!

Hallotta, hogy Csaba leteszi a telefont. Egyenletes búgás hallatszott.

A keze a kagylóval együtt az ölébe csúszott, szemeit pára lepte el és kezdtek vörössé válni. Nyelt egy nagyot.

 Kinyílt a szobaajtó. A szülei jöttek ki. Látták, amint a telefonkészülék mellett guggol.

 - Nos? – kérdezte édesanyja.

 Dína némán megrázta a fejét. Felállt, helyére tette a kagylót, megfordult, és besietett a szobájukba. Mindketten látták, hogy sír.

 József tétován megszólalt:

 - Lehet, hogy ez mégsem csak fellángolás.

 Édesanyja utánament a szobába.

 Dína az ágya előtt térdelt, arcára szorítva a takaróját.

 Édesanyja mellé guggolt és a fejére tette a kezét.

 - Mi történt Dínuskám?

 Dína fölemelte a fejét.

 - Nem tudtam, mit mondjak. Nem tudtam, mivel bátorítsam – szipogta.

 Visszafúrta a fejét a takaróba.

 - Kislányom! – szólalt meg édesanyja olyan hangon, mint aki fel akarja rázni az értelmetlenül csüggedőt. Hiszen ez nem a vég - elmosolyodott –, hiszen még találkozhattok. Tudod Laciék számát, Csaba tudja a mi számunkat, nem tudom mi olyan tragikus. Csak egy telefonbeszélgetés volt.

 Egy pillanatig mosolyogva nézte a lányát.

 - Azt hiszem, te tényleg szerelmes lettél.

 Dína kissé kijjebb húzta a fejét a takaróból.

 - Nem tudom mi ez, csak azt érzem… arra vágyom, hogy törődjön velem.

 

 

                                                                           *

 

 

 Csaba visszatette a kagylót a helyére. Némán a két kezébe fogta a fejét.

 - Viszonthallásra! Hogy mondhattam ezt? Én látni akarom. De telefonba nem mondjuk, hogy viszontlátásra. De miért ne mondhatnám, ha egyszer én látni akarom. Úgy látszik az értelem, fölülbírálta az észt. Vagy fordítva. Vagy elment mind a kettő. Vagy sose volt. Vagy…

 Laci jött ki, hogy lássa mire jutott. Csaba nem vette észre, még mindig a telefonkészülék mellett guggolt. Fölemelte a fejét. Látszott mennyire fel van dúlva.

 Laci csendesen visszament a konyhába.

 Két perc múltán, Csaba is visszatért a konyhába. Laci nézte az arcát, ő meg visszanézett rá.

 - Hm? – rántotta fel kérdőn Laci a fejét.

 Csaba némán leült. Kriszta is őt nézte. Aztán Csaba tétován felhúzta a vállait.

 - Hát… nem tudtam, mit mondjak – nyögte végül ki. – Bocsánatot kértem a tegnapiért, mert arra gondoltam, talán azért keresett. De nem volt semmi, amibe belekapaszkodhattam volna.

 - Na, de végül is mi volt itt tegnap este? – kérdezte Laci értetlenül, és Kriszta is összehúzott szemmel figyelte Csabát.

 Csaba elmondta, hogy mi történt.

 Kriszta és Laci végig hallgatták, aztán nevetni kezdtek. Annyira, hogy Csaba is velük nevetett, annak ellenére, hogy semmi kedve nem volt hozzá. Ráadásul neki a tegnap este egyáltalán nem ilyen humorosan festett az emlékeiben. Mégis magával ragadta a nevetésük. Meg aztán ebből a történetből, Laci olyan poénokat rögtönzött, amelyeket nem lehetet komoly arccal végigülni.

 - Jól van. Hagyjátok már abba! – szólt végre Csaba, szinte gurulva a nevetéstől.

 – Ez nekem nem olyan humoros.

 Laci bűnbánó arccal nézett rá, és a vállára tette a kezét.

 - De nekem, igen. – és újból kirobbant belőle a nevetés. Krisztából is… és Csabából is.

 Csaba felugrott a helyéről, és nevetve menekült ki a konyhából.

 - Hagyjatok már békén!

 - Jól van. Gyere már vissza! – szólt utána Laci.

 Csaba visszajött a konyhába. Megint kirobbant a nevetés. Megint kimenekült.

 - Tényleg abbahagyom. Gyere már!

 Csaba visszajött. A nevetés megint kirobbant. De már nem ment ki, hanem erőtlenül lerogyott a székre, ráborult az asztalra, és nevetett.

 Na, mikor végre abbahagyták a röhögést - olyan egy-két perc múlva, mert Laci végre megkönyörült rajtuk –, Kriszta megkérdezte:

 - És mi volt még előbb?

 - Mi előtt? – nézett rá Csaba, és megtörölte a nevetéstől, még mindig könnyes szemeit.

 - Azt mondtad mielőtt felhívtam Editet, hogy már előbb történt valami, nem csak tegnap este.

 - Ja, igen. Én ezzel… Nem. Dínával - javította ki magát, mert úgy érezte, tiszteletlen lenne azt mondani: „ezzel a lánnyal”–, tegnap délután találkoztam a villamoson. Feltűnt, mert annyira szépnek találtam. Aztán eljöttem hozzátok, és este itt volt nálatok. Egyszer csak itt ült a konyhátokban.

 Néztek.

 Aztán Laci hümmögött.

 Megszólalt a csengő.

 - Ez ki lehet? – csodálkozott Laci.

 - Biztosan Edit – mondta Kriszta és elindult kifelé a konyhából. - Volt róla szó, hogy átjön.

 - Edit? Ah… Laci hirtelen felugrott. - Mindjárt jövök. Átöltözöm.

 Csaba bambán nézett rá, aztán hirtelen elvigyorodott.

 - Csak nem… na, a nagy menő! A megközelíthetetlen!

 - Befogtad? - vetette oda Laci és sietett a szobájába.

 Csaba is felugrott, követte mint egy kísértő gondolat, és közben beszélt hozzá.

 - El Cid. A macso. Mi van, a szobában hagytad a másik arcod? Hozod a jó pofit? Azt hiszem, a bal felső polcon hagytad – mondta vigyorogva.

 - Befogtad? – Laci gyorsan becsapta maga mögött az ajtót.

 Csaba nevetve sétált vissza a konyhába. Aztán megint eszébe jutott a saját baja.

 - Ááá… - rogyott le a székre.

 Kriszta jött be egy lánnyal a konyhába. Bemutatta Csabának.

 Rövid, vörösesbarna hajú, vékony lány, keskeny vágású szemekkel. Ha jobban megnézte az ember, szépnek is mondhatta, de Csaba inkább az aranyos mellett döntött. - Az a lényeg, hogy Lacinak szép.

 Laci jelent meg az ajtóban. A melegítőt farmernadrág és ing váltotta fel.

 - Szia! – köszönt Editnek, és Csaba meglepetten látta, hogy zavarban van, az arca pedig piros.

 - Szia! – köszönt vissza Edit, és neki is piros lett az arca.

 Laci leült.

 Csaba pedig arra gondolt, vajon mióta szerelmesek ezek egymásba. Mert, hogy Edit is érez valamit Laci iránt, az világos.

 Jó érzés - gondolta élcelődőn -, hogy nem csak nekem vannak ilyen gondjaim. Aztán mielőtt a beszélgetésbe belemelegedtek volna, gyorsan lecsapott a kérdéssel:

 - Edit!

 - Tessék.

 - Figyelj, te mióta ismered Dínát?

 - Hát… az édesapja, apunak a barátja. Úgyhogy elég régóta – válaszolta, és elmosolyodott.

 - És milyen lány?

 - Hát… ezt hogy érted? – nézett Csabára zavartan.

Csaba elgondolkodott, aztán ő is zavartan szólalt meg:

- Hát… nem tudom… nem is tudom, magam sem tudom – nézett tűnődve maga elé.

Krisztáék elnevették magukat.

Edit újból elmosolyodott. Aztán, mint aki ösztönösen megérezte volna a kérdés lényegét, Csaba szemébe nézve megszólalt:

- Kedves, csendes lány. Kicsit talán túlságosan is csendes. Legalábbis idegen társaságban. Hat testvére van…

- Heten vannak testvérek? – kiáltott fel meglepetten Laci.

- Igen – nézett rá Edit. De hát, mi is öten vagyunk.

Laci csak nézett kerek szemekkel:

- Ejha!

A többiek mosolyogtak.

- Szereti a szüleit, szereti a testvéreit – folytatta Edit. Olyan gondoskodó természet. Jó tanuló, ha ez számít, és mindig csinosan öltözik… szinte irigy vagyok rá – mondta kissé elgondolkodva, és elnevette magát.

Csaba elmélázva hallgatta. Nem is Editre, hanem egy kissé mellé és lefelé nézett, az ajtó felé. Az arcán, elmerengő mosoly.

Laci, szeretettel nézte barátja arcát, aztán lopva Editre pillantott. A lány elkapta a pillantását és elpirult. Laci viszont elvörösödött.

- És még? Még milyen? – tért vissza hirtelen Csaba, és Editre nézett.

Laci köhögött egyet, és finoman megrúgta az asztal alatt Csabának a lábát.

Csaba ránézett.

Laci jelentőségteljesen pillantott rá.

- Nem. Ne is mondj most többet! – fordult vissza Edit felé. – Köszönöm. Itt az ideje, hogy elinduljak haza. Nagyon köszönöm.

Edit csodálkozva nézett rá. Nem értette a hirtelen indulás okát.

- Hát… szívesen.

Csaba felkelt az asztal mellől és el akart köszönni, mikor Edit hirtelen megszólalt:

- És még valami!

Csaba, felé fordult.

Edit jelentőségteljesen nézett a szemébe.

- Nagyon vallásos.

- Tessék? – nézett rá Csaba meglepetten.

Edit még mindig komolyan nézett a szemébe.

- Az édesapja, a hitközség egyik vezetője. És Dína, nem amolyan… „könnyű nőcske”.

Csaba gondolkodva nézett Editre, aztán Laci felé fordult. Laci felkelt a székről, átölelték egymást, majd Csabi, Kriszta felé fordult és puszit nyomott a fejére.

Edit meglepetten nézte őket.

Meglepte ez a bizalmas, bensőséges, szinte testvéri megnyilvánulás.

Csaba visszafordult Edit felé, és elmosolyodott.

- Köszönöm. Örülök, hogy megismerhettelek.

A lány, mosolyogva nyújtotta a kezét.

Miután Csaba kilépett az ajtón, Edit elgondolkodva nézett maga elé.

Laci mosolyogva nézte, mint aki sejti mire gondolhat, és nyugodt hangon megszólalt:

- Ne aggódj! Csabi sem amolyan „könnyű srác”.

Edit, Krisztára nézett aki bíztatóan, mosolyogva bólintott.

 

Oldal: Tisztaság II. rész
Karácsony a legszebb ünnep! - © 2008 - 2024 - szenteste.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat