Az öreg vadgesztenyefák szorgosan hullatták elbarnult leveleiket a főiskola régi épülete előtt, ahogyan ez mindig is szokásuk volt ilyen idő tájt.

 

Csaba tűnődve lépett ki az épület kapuján, ám a szemeibe hatoló kora délutáni tiszta, éles fény, megzavarta egy másodpercre. Kezét a homloka elé kapva, hunyorogva próbált széjjel tekinteni, majd nyugodt léptekkel indult lefelé az utcán.

 

Az iskola kertjében, a kerítés mellett álldogáló platánfa, éppen szélnek eresztette egyik levelét, mely a szabadsággal nem különösebben élve, mint egy papírrepülő, két kis kört leírva, Csaba előtt ért földet.

 

Csaba érdeklődve hajolt le a hosszú nyelű levélért, hogy megvizsgálja mi volt a különösen szép ívű röppálya oka. Némi vizsgálódás után elhatározta, hogy hazaviszi a levélkét, papír szárnyacskát ragaszt a levélnyélre, és megfigyeli, milyen módon befolyásolja ez a kis változtatás a repülés ívét.

 

A levelet kezében lóbálva újból megindult. Gondolatai visszatértek az előbbi tűnődés tárgyához.

 

- Most hogyan tovább? - tette fel magának a kérdést.

 

Amit Edit mondott neki, nem vitte közelebb a megoldáshoz, csupán annyit ért, hogy mélyebb érzéseket keltett benne Dína iránt. Voltak pillanatok, mikor úgy érezte, jobban ismeri a lányt, néha pedig rászakadt a reménytelenség érzése. Mintha országok választanák el őket egymástól. Mintha áthidalhatatlan társadalmi különbségek volnának közöttük.

 

- Hogyan tovább? – sóhajtotta, és megtorpant.

 

Szemeit becsukva, arcát erőtlenül az ég felé emelte. Érezte az őszi nap gyengülő melegét. Annyira reményvesztett volt ebben a percben, annyira elerőtlenedett, hogy a kis levél, majdnem kicsúszott az ujjai közül.

 

- Ááh…- nyögte elkeseredetten és tovább indult lefelé a lejtős utcán, rogyadozó, döcögő lépésekkel.

 

Az utca sarkánál volt a buszmegálló. Éppen jött a busz. Nehézkesen felvonszolta magát és leült.

 

Mint egy öregember – gondolta magában nevetve.

 

Az ajtó, bántóan éles sziszegéssel záródott be.

 

Néhány megállót ment, majd megnyomta a jelző gombot. A busz lassított, megállt, ő pedig lekecmergett róla.

 

Az ajtókat bezárták, a busz hatalmas adag füstöt eresztve a levegőbe, tovább ment.

 

Csaba addig nem vett levegőt, míg kellően el nem távolodott a megállótól. Átment a középen levő járdaszigetre, ahol a villamos végállomás volt, de most villamospótló busz állt bent.

 

Felszállt rá. Kicsit távolabb ült le az ajtótól. Néha kifelé bámult elgondolkozva, néha a kezében lévő levelet nézegette. A busz lassan megtelt utasokkal, a jelző megszólalt, és az ajtókat bezárták.

 

Elindultak.

 

Minden megállóval közelebb került az otthonához, és ahhoz a helyhez, ahol először meglátta Dínát. De nem reménykedett. Nem is feltételezte, hogy találkozhat vele. Elfogadva helyzetét, szomorúan bámult ki az ablakon. A busz hol megállt, hol pedig újra nekilódult. Az emberek le-föl szálltak a megállókban.

 

Minden ment a maga megszokott rendje szerint.

 

Megint a falevelet kezdte nézegetni.

 

A buszon már szinte tömeg volt.

 

Újabb megálló, emberek szálltak le. A tömeg kissé megritkult.

 

Elgondolkodva emelte fel a fejét, és a busz eleje felé nézett.

 

Dína állt az ajtónál, tétován. Őt nézte.

 

Csaba szíve akkorát dobbant, hogy egy pillanatig komolyan azt hitte, ezt most tényleg mindenki hallotta.

 

Köszönésképpen bólintott, és hangtalanul jó napot kívánt.

 

Dína leolvasta a szájáról, és elmosolyodott. Ő is bólintott.

 

Csaba izgatottan elpirult. A levél kicsúszott az ujjai közül és leesett a földre. Gyorsan előrehajolt, hogy fölvegye, de a sietség miatt az előtte levő szék támlájába beverte a homlokát. Az ölébe vette a platánlevelet, s zavartan lehajtotta a fejét.

 

- Most mit kellene tennem? – kérdezte riadt izgalommal, saját magától.

 

Nekem kellene kezdeményeznem. Hiszen én vagyok a férfi.

 

És? Akkor mi van? És ha a lány nem akarja, hogy a férfi férfiaskodjon?

 

„Az Úrtól vannak a férfiúnak a lépései”

 

De hát, ez mit jelent!?

 

A gondolatai ide-oda cikáztak.

 

Nekem ez nem megy. Én régimódi vagyok. Nem volt lehetőségem udvarolni; kitapogatni az esélyeimet; megtudni, hogy érez-e irántam valamit.

 

Nekem szükségem van arra, hogy tudjam, ő is szeret engem. Én gyáva vagyok az ilyen lépésekhez.

 

Mit érez, mit gondol ilyenkor egy tisztességes nő? Megvet? Gyávának tart? Úgy érzi majd, nem is férfi az ilyen férfi? Nem elég férfias neki az ilyen férfi?

 

A bátrabbé lesz? Az „erősebb hímé”?

 

Hát csakugyan ilyen lenne az az élet, az a világ, amit Isten teremtett? Szerelemnek, gyöngédségnek, romantikának még sincs helye benne?

 

Hát mégiscsak a világ testies felfogása győzedelmeskedik? Most akkor, másé lesz? Csak… mert én bátortalan vagyok?

 

Egyre jobban kétségbeesett. Sírni lett volna kedve.

 

A busz megállt és az emberek kezdtek leszállni.

 

Hirtelen felnézett. Múltkor is itt szállt le a lány.

 

Nem látta sehol.

 

Megszólalt a jelző… az ajtók bezáródtak és a busz elindult.

 

Egy dobbanás a szívben, és újra magányos volt.

 

Kinézett az ablakon.

 

Nem látta sehol.

 

Kétségbeesetten nézett ki az ablakon, hogy megpillanthassa.

 

Nincs!

 

Egy dobbanás és fájdalom.

 

A falevelet eleresztve, az előtte levő szék támlájába kapaszkodott, szinte félig felállt, úgy kereste a szemével.

 

Csak egyetlen pillantásra!

 

De a busz távolodott a megállótól.

 

A platánfa levele az öléből, lassan a földre csúszott.

 

A fejét lehajtva visszaült. Belemarkolt az ingébe, a szíve tájékán.

 

Most kell leszállnia.

 

Leszállhatott volna előbb is, talán egy irányba mentek volna egy darabig – jutott hirtelen eszébe.

 

Már késő.

 

Sápadtan felállt a helyéről és elindult az ajtófelé.

 

Dína ott állt és őt nézte. Volt valami esdeklő a tekintetében.

 

Miközben ment az ajtófelé, szeme a lányra tapadt. Érezte, hogy piros az arca, de nem tudta levenni a pillantását róla. Mint az ember, aki három napig bolyongott a Szaharában, nem tudja levenni a száját a kulacs szájáról, ha vízhez jut.

 

Végre odaért a lányhoz.

 

Egymás mellett álltak az ajtóban.

 

Dína megnyomta a jelzőgombot.

 

A jármű lassított, azután megállt. Kinyíltak az ajtók.

 

Elindultak lefelé a lépcsőn, de a busz távol állt meg a járdaszigettől. Csaba, miközben leszállt, a szeme sarkából észrevette amint a lány egy pillanatra megtorpan, hogy felmérje a következő lépést. Gyorsan átlépett az ajtó másik oldalára, és a kezét nyújtotta felé. Dína meglepetten nézett rá. Halványan elmosolyodott és megfogta Csaba kezét. Nagyot lépett a buszlépcsőről a járdára, s mikor elengedték egymás kezét, Csabának az volt a gondolata, hogy talán a lány, nem is akarta elereszteni a kezét. De csak a maga érzéseiben volt biztos.

 

- Milyen finom, puha, meleg a keze - gondolta - bárcsak mindig foghatnám!

 

S Dína így:

 

- Milyen kedves, hogy megfogta a kezem. Bárcsak sose engedné el!

 

És egy pillanatra, mintha megszédült volna.

 

Némán mentek egymás mellett. Bementek az egyik utcába, maguk sem tudták merre. A járművek és a körút zaja, lassan elcsendesült mögöttük. Csaba még mindig a lány kezére gondolt. Feszélyezetten mentek egymás mellet. Egyikük sem mert felnézni. Csaba szinte mereven tartotta maga mellett a karját, nehogy a lányhoz érjen a keze. A szíve hevesen vert.

 

Vajon az ő szíve is így dobog?

 

Néha összeütődött a válluk, s egyszer véletlenül összeért a kezük. Ijedten húzódtak kissé arrébb, de csak egész kicsit, nehogy a másik azt gondolja, hogy baj volt, hogy összeért.

 

Némán mentek.

 

- Mire gondol? – kérdezte egyszerre Dína csendesen.

 

Hallgatás.

 

- A kezére – válaszolta egyszerre Csaba is csendesen, és szinte remegett a szája, hogy merészelte kimondani amit gondol. - Hogy jó volna fogni.

 

Néhány szívdobbanásnyi a csend.

 

- Hát fogja! – szólt Dína megint csendesen, remegő lélekkel.

 

Megfogták egymás kezét.

 

Esetlenül, kényelmetlenre sikerült. A szívükben zavarba is jöttek egymás előtt. Az első lelepleződés.

 

De el, nem eresztették egymás kezét, inkább az ujjaikat fonták még összébb, s kissé megkönnyebbültek; mintha mindketten belül egyszerre felsóhajtottak volna.

 

Vajon miért nem trombitálnak? Miért nem hirdeti angyal, ha két ember szerelme valóra válik? Nem tudni.

 

Ők, hallani véltek valamit, mikor egymás kezét megfogták.

 

„… mert erős a szeretet, mint a halál,”

 

Mentek szótlanul, boldog örömmel.

 

Hirtelen Dína zavarodottan megállt.

 

- Hova is megyünk?

 

Csaba is megtorpant és felnézett.

 

Elnevették magukat, és Csaba megszólalt:

 

- Hát… én nem tudom. Nekem mindegy.

 

- Ó… de nekem nem. Mindig időre szoktam hazaérni. Nem akarom, hogy nyugtalankodjanak miattam a szüleim. Legalább szólnunk kellene.

 

Csaba egészen meglepődött. A szívébe valami boldog melegség költözött erre a mondatra: „Legalább szólnunk kellene.” Tehát a lány szeretné, ha a szülei tudnának róla. És különben is. Van még olyan lány ezen a világon, aki nem csatangol el a szülei tudta nélkül csak úgy?

 

Azért felkészülve a rosszra, megkérdezte:

 

- Tölthetnénk együtt még valamennyi időt, ha a szülei is megengedik?

 

Dína tiszta, őszinte arccal nézett rá.

 

- Persze, ha… - kissé elpirult – megtenné, hogy hazakísérne.

 

Csaba szembe fordult vele.

 

- Kérni szerettem volna öntől. Ha megengedné…

 

Dína fején átfutott az emlék arról a másik fiúról… Milyen más ez így. Mennyivel tisztább.

 

- Köszönöm.

 

- Megtisztel vele kisasszony – mondta Csaba.

 

Mások előtt nevetségesnek érezte volna magát, e miatt az „ódivatú” udvariasság miatt, de Dínával szemben teljesen természetesnek vette. Másképpen nem is tudta volna kifejezni felé az érzéseit, és azt a tiszteletet, amellyel tekintett rá. És úgy érezte, Dína meg fogja érteni.

 

Továbbra is kéz a kézben, de most már kissé oldottabban sétáltak Dínáék házáig. Még mindig az első kézfogással. A tenyerük megizzadt, ám eszük ágában sem volt elengedni egymás kezét. Amíg nem volt muszáj, addig nem.

 

Odaértek a kapuhoz, és Dína a táskájában kezdett keresgélni. Az arca zavarodott lett, majd kezdett csodálkozóvá válni.

 

- Mi a baj? – kérdezte Csaba.

 

- Azt hiszem, nem hoztam magammal a lakáskulcsot. No… de sebaj – mondta vidáman -, azért van a kaputelefon.

 

Felcsöngetett.

 

Amíg várták, hogy valaki jelentkezzen, Csaba mosolyogva nézte a lányt.

 

Dína szégyenlősen rászólt:

 

- Ne nézzen így!

 

Csaba kikerekedett szemekkel, karjait széttárta.

 

- Szebben nem tudok.

 

Dína elnevette magát. A kaputelefonba, pedig beleszólt valaki:

 

- Tessék!

 

- Anya, te vagy? – hajolt közelebb Dína a mikrofonhoz.

 

- Te vagy, Dinuskám?

 

- Igen. Eressz be légy szíves, drága mamuskám! – mondta vidáman a lány. Elfelejtettem kulcsot vinni.

 

- Hát… nem is tudom… Kicsit olyan érdes a hangod. Biztos, hogy az én kis gidácskám vagy?

 

Csaba a szája elé kapta a kezét, nehogy hangosan elkezdjen nevetni.

 

- Biztos – nevetett Dína.

 

- Mi ez a feltűnő vidámság? – hallatszott édesanyjának mosolygós hangja. Csak nem találkoztál azzal a Csabival? – közben berregve nyílt a kapu zárja.

 

Dína hirtelen elcsendesedett, és a füle tövéig elvörösödött.

 

Hallatszott, hogy helyére teszik a telefont.

 

Csaba abbahagyta a nevetést, és meglepetten nézte Dínát. Most lett előtte világos, hogy a lány vágyott a vele való találkozásra. Dína ugyanazt érezte, amit ő. A találkozás a villamoson, azután Laciéknál, és most itt… Nem! Semmi sem volt véletlen.

 

„Minden te útaidban megismerd őt…”

 

A kapu zárja halk kattanással vissza záródott.

 

Még egy pillanatig nézte a lányt, majd előre lépett és átölelte. Dína is őt.

 

Érezte, hogy a lány remeg.

 

Csaba hátralépett és miközben Dína vállait fogta, belenézett a szemébe.

 

Nagyon mélyen és nagyon komolyan, hogy a lány egészen biztosan megérthesse mi a szándéka. Látni akarta a szemében, hogy érti, mert először az ő beleegyezése kellett.

 

- Szeretnék beszélni az édesapjával!

 

Dína nézte Csaba arcát, némán bólintott és magához húzta. Megint átölelték egymást, aztán Dína ismét megnyomta a kaputelefon gombját.

 

- Tessék! – hallatszott.

 

- Anya, engedj be, kérlek! Vendég is van velem.

 

A hangja megindultan remegett.

 

- Azt hittem, már bent vagy.

 

Berregés.

 

Csaba belökte a kaput, és előre engedve Dínát, ő is belépett. Nem lifttel mentek, hanem a lépcsőt használták.

 

Nem szóltak, csak éreztek. Némán, egymás kezét fogva lépdeltek föl emeletről emeletre, szívükben az örökkévalóság érzésének nyugalmával, tudva, hogy életük és boldogságuk biztos kezekben van, bármi történjék is.

 

Felértek az emeletre, végigsétáltak a körfolyosón a lakásig. Dína ment elől, mert szűk volt a hely. Bal kezével fogta Csaba kezét, és mikor az ajtóhoz értek, megérintette a kis tokot. Egy pillanatra zavartan nézett, Csaba azonban komolyan nézett vissza rá, és kissé megszorítva Dína kezét, közelebb lépve az ajtóhoz, ő is megérintette a tokocskát.

 

Beléptek a lakásba.

 

Otthonos meleg vette körül őket. Valaki zörgött a konyhában, de az ajtónyitásra kijött az előszobába. Dína édesanyja volt. Csodálkozón, érdeklődve nézett a férfi vendégre, aki a lányával jött.

 

Dína már mosolygott. Vagyis inkább, alig bírta visszafojtani a nevetését.

 

Csaba is készült már a jelenettel.

 

- Kezét csókolom! Krisztián Csaba vagyok – mutatkozott be.

 

Dínából, kirobbant a boldog nevetés. Csaba is nevetni kezdett, és Dína édesanyja is pirosló arccal nevetett.

 

- Elnézést kérek! Hát nem tudtam, hogy így ráhibázok – mondta nevetve, és a kezét nyújtotta. - Hát végre megismerhetem.

 

Csaba megfogta az asszony kezét, aki még mindig nevetve bemutatkozott:

 

- Illésné Zsuzsanna.

 

- Örülök, hogy megismerhetem.

 

Levették a kabátot, és Dína bemutatta Csabát a testvéreinek. Vagyis Andinak, mert csak ő ért még haza. A többiek majdhogynem egyenként szállingóztak haza. Kíváncsi érdeklődéssel nézték az ismeretlent, és még kíváncsibban, mikor megtudták, kihez is van szerencséjük.

 

Talán fél órát töltöttek együtt Zsuzsa nénivel a konyhában beszélgetve, aztán Dína megkérdezte édesanyjától, hogy elmehetnének-e sétálni.

 

- Persze, menjetek! Meddig maradtok?

 

- Apu mikor jön haza?

 

Édesanyja ránézett az órára.

 

- Azt mondta, öt óra fele itthon lesz.

 

Csaba is az órára nézett.

 

- Fél ötre itt vagyunk – mondta mosolyogva.

 

Felvették a kabátot, elköszöntek, és kiléptek az ajtón.

 

Zsuzsa néni kinyitotta a kis ablakot a bejárati ajtón, és mosolyogva utánuk nézett.

 

- Vajon mi lesz ebből? – sóhajtotta elgondolkodva és visszazárta az ablakot.

 

Megint egymás kezét fogva, a lépcsőn mentek. Beszélgetve léptek ki a kapun, és némi tanakodás után megegyeztek, hogy a Klauzál téri játszótérre mennek. Nem volt annyira hideg, és ott voltak padok, ahová leülhettek.

 

Úgy érezték, rengeteg mondanivalójuk van egymás számára. Az elmúlt napokat különösen szerették volna megbeszélni, hogy ki mit gondolt, hogyan látta az eseményeket. Dína meglepetten hallotta, hogy Csaba a villamoson vette őt észre először. Aztán lassan lecsendesedtek. Egyre többet néztek egymás szemébe, és végül már csak nézték egymást.

 

Ha most valaki egy bérház ablakából lenéz a térre, nem lát semmi különöset.

 

Egy fiú és egy lány, két ember a sok közül.

 

Csaba szólalt meg először:

 

- Nem vagyok hibátlan ember.

 

- És ki, az? – kérdezte Dína mosolyogva.

 

- Lehet, hogy veszekedni is fogunk. Nem akarom, hogy akár csak egy hangos szó is legyen közöttünk, de lehet, hogy fogunk.

 

- A szüleim is szoktak.

 

- De szeretik egymást?

 

- Igen. Nagyon szeretik.

 

- Akkor önnek is tudnia kell, hogy akkor is szeretem.

 

- Tudni fogom – mosolygott Dína, Csaba szemébe nézve.

 

- És nézhet rám sokféleképpen. Nézhet rám kedvesen, szerelmesen, büszkén, rajongással, sőt nézhet rám dühösen is, vagy haragosan, de kérem, hogy soha ne nézzen… Nem! – rázta meg a fejét - Nem így akarom mondani. Azt akarom, hogy soha ne kelljen rám néznie megvetően, vagy gyűlölettel.

 

A lány közelebb ült hozzá, két kezébe fogta a fiú kezeit, és komolyan a szemébe nézett.

 

- Nem! Soha nem fogok. És ön sem, énreám.

 

- Nem. Nem fogok – felelte Csaba és komolyan nézett a lány szemébe.

 

Szerették volna ezt a pillanatot örökké megőrizni - most minden tökéletesnek tűnt -, hogy mindent ehhez mérhessenek majd ezután.

 

Elindultak Dínáékhoz.

 

 

 

 

 

                                                        *

 

 

 

 

 

József belépett a konyhába, és meglepetten nézett az ismeretlen fiatalemberre.

 

Csaba felállt, és bemutatkozott.

 

József megint csak nézett.

 

- Nocsak. – mosolyodott el hirtelen. Hát mégiscsak megtörtént a csoda?

 

- Megtörtént. – válaszolta Csaba is mosolyogva. És ha megengedi, szeretnék önnel beszélni.

 

- Mondja csak, figyelek.

 

- Ez komolyabb dolog annál, hogy itt beszéljük meg. Nem lehetne négy szem közt? – kérdezte Csaba kissé zavarban.

 

Dína apja meglepetten nézett rá, aztán ő is kissé zavartan pislogva mondta:

 

- Hogyne. Lehet, persze.

 

Bevezette Csabát egy kisebb szobácskába, a saját kis dolgozószobájába. Amolyan kis kuckó volt ez, ahová kevéssé szűrődtek be a kinti zajok, de látszott, hogy senki sincs innen kitiltva, mert a legkisebb gyerek éppen bent olvasott.

 

Az ajtónyitásra felnézett, és vidulva köszönt az apjának:

 

- Apu! Szia!

 

- Szerbusz, te Jócsont.

 

József odalépett Simonhoz, és megborzolta a gyerek haját.

 

- Egy kicsit hagyj minket magunkra. Majd visszajöhetsz.

 

Simon nagyokat nyögve kelt fel a székről, és kiment a szobából. Az ajtóban odaszólt Csabának:

 

- Szia Csabi! Visszajöttetek?

 

- Mint látod.

 

- Dína hol van?

 

- A konyhában.

 

A gyerek elindult a konyha felé.

 

- Látom, már megismerkedtek egymással – fordult hátra József, mosolyogva.

 

- Igen, már mindenki megcsodálta a jövevényt – mondta Csaba ironikusan, a szemeit forgatva, és szintén mosolyogva.

 

József elnevette magát.

 

- Ezen ne csodálkozzon fiam! – mondta, és egy karosszékre mutatott. Dína az első lány a családban, akinek udvarlója akadt.

 

- Udvarlója? – nézett Csaba.

 

- Jó. Akkor barátja, ha zavarja ez a kifejezés.

 

Csaba elmosolyodott megint.

 

- Nem. Nem zavar, csak szokatlan. De éppen ezért szerettem volna önnel beszélni.

 

- Hát, figyelek. Mondja csak, mi az, amiről beszélni szeretne?

 

- Szeretném megkérni öntől Dína kezét.

 

József egy pillanatra meredten nézett Csabára, mint aki nem jól értette. A fejét kissé előreszegve nézett rá, majd megrázta a fejét.

 

- Tessék?

 

Csaba most már nem riadt vissza. Tudta, hogy Dína szereti, és ez nyugalmat adott számára.

 

- Szeretném feleségül kérni öntől a lányát – mondta újból, és majdnem elnevette magát.

 

József, aki humoránál volt, megkérdezte:

 

- De… ugye, Dínával is megbeszélte ezt a dolgot?

 

Csaba kissé elgondolkodott, elmosolyodott és megszólalt.

 

- Azt hiszem, igen.

 

-… hm?

 

- A szememből kiolvashatta.

 

József, aki közben szintén beült kedves régi karosszékébe, most hátradőlt, és figyelmesebben kezdte nézni Csabát.

 

- Mit mondott, mi a neve, fiatalember?

 

- Krisztián Csaba.

 

- És valóban Krisztián? – kérdezte József, miután egy pillanatig nézte Csabát és kissé előre hajolva, kíváncsian várta a választ.

 

Csaba is elkomolyodott, és József szemébe nézett.

 

- Igen. Valóban Krisztián.

 

József elmosolyodott. Elégedett volt a válasszal.

 

Aztán komoly arccal folytatta:

 

- Ismerek Krisztiánokat. Sokat. Vannak köztük jók is, rosszak is. Vannak, akiknek az élete nem sokat mond a Krisztiánságról. Remélem, tisztában van vele, hogy mennyire komoly dolog az amiről beszélünk?

 

Most Csaba hajolt előre. Egy apa ül vele szemben, akinek nem mindegy, kihez adja a lányát feleségül. Megértette, de azt is tudta, nem ajánlhatja saját magát.

 

Hirtelen kibukott belőle egy kérdés:

 

- Maguk miért nem hiszik el, hogy Jézus volt a megígért megváltó?

 

József meglepetten nézett, aztán megfontoltan válaszolt:

 

- Mi úgy gondoljuk, hogy Jézus egy „megesett” asszonynak a fia volt.

 

Csaba várakozóan nézett, majd miután József nem mondott többet, rákérdezett:

 

- Igen? – az arca még mindig várakozó volt.

 

József értetlenül nézve, széttárta a kezeit.

 

- Ennyi.

 

Csaba csodálkozón nézett.

 

- De hát, ez nem válasz.

 

Most József nézett csodálkozó szemekkel.

 

- Miért?

 

- Mert ha így is lett volna, attól még lehetett a megváltó.

 

József kicsit összezavarodva nézett rá, aztán megkérdezte:

 

- Egy parázna nő fia?

 

- Miért ne, ha Isten úgy akarja – tárta szét most Csaba a kezeit, aztán folytatta. – Különben csak maguk gondolják így. Mi, nem így gondoljuk.

 

- Egy parázna asszony fia? – kérdezte felháborodott megdöbbenéssel József újra.

 

- És Jefte? – kérdezte Csaba kérdő tekintettel nézve József szemét.

 

- Mi van Jeftével?

 

Most már türelmetlen bosszúsággal nézett Csabára.

 

Hogyan is gondolhatja valaki, hogy az örökkévaló Szent Isten, egy parázna fia által ad majd szabadulást népének.

 

- Jefte, egy parázna nő fia volt – folytatta Csaba nyugodtan, mintha csak olvasott volna a gondolataiban -, Isten mégis általa szabadította meg a népet.

 

József, megrökönyödéssel nézett Csabára.

 

Néma csend lett.

 

Csaba ráébredt, hogy teljesen eltértek az eredeti tárgytól. És most hirtelen arra is rádöbbent, hogy valószínűleg elvágta magát Dína apjánál.

 

Kezdett elsápadni, József azonban felnevetett.

 

Csaba zavartan ült a karosszékben.

 

Az idős ember, elégedetten nézett Csabára.

 

- Jelenleg, ezt a vitát ön nyerte meg. Erre most semmit sem tudok mondani.

 

De azután megint komollyá vált az arca.

 

- Visszatérve az előző témához. Én megadom a beleegyezésemet, hogy eljegyezzék egymást, ha Dína tényleg ezt szeretné.

 

Csaba meglepetten nézett maga elé.

 

- Természetesen, mielőtt bármi komolyabbra kerülne sor, az iskoláikat el kell végezniük – folytatta József. Ez időt ad arra is, hogy megismerjék egymást.

 

Aztán, miközben felálltak, megkérdezte:

 

- Mennyire biztos a dolgában? Tényleg fontos magának a lányom? Hiszen csak néhány napja látták egymást először.

 

Figyelmesen nézte a fiút.

 

- Teljesen biztos vagyok benne – válaszolt Csaba. És ahogyan ön is mondta, lesz időnk megismerni egymást.

 

József a bölcs ember megfontoltságával kezdett beszélni:

 

- Fiatalember! Ön még nem látott mást, csak a szép arcot, esetleg egy szép alakot. A test szépségét. De nem látta még a lelket, ami a szem elől rejtve van. És ott, a szívben van minden igazán fontos dolog.

 

- Úgy gondolom, ebben az esetben, a lélekben sem fogok csalódni – szólt Csaba is ugyanolyan megfontoltsággal.

 

- Én mindent elkövettem, azért, hogy ez a lélek szép legyen, de minden felett nincsen hatalmam. Rajtunk kívül, a szülein kívül, eddig talán senki nem lehetett nagyobb hatással Dínára. Mostantól fogva, ön is építhet, vagy rombolhat ebben a szívben. Közelebb fog hozzá kerülni, mint bárki más. És amit elvet benne, azt is fogja learatni.

 

- Tisztában vagyok vele. Ugyanazzal az elvárással lehet felém Dína, és önök is, amilyennel én vagyok felé.

 

- Szólna, kérem a leányomnak, hogy beszélni szeretnék vele? – mondta végül József.

 

- Rögtön.

 

- Köszönöm.

 

Csaba kilépett a szobácskából, és becsukta maga mögött az ajtót.

 

Olyan érzése volt, mintha álmodna.

 

Mintha elsimítottak volna minden utat előtte. És Dína apjának bölcs szavai, boldog nyugalommal töltötték el a szívét. Érezte, hogy jó az út amelyen jár.

 

Hirtelen egy bibliai vers jutott eszébe:

 

„Mikor jóakarattal van az Úr valakinek útaihoz, még annak ellenségeit is jóakaróivá teszi.”

 

Elindult a konyha felé, ahol Dínát sejtette.

 

Zsuzsa néni a vacsorával foglalatoskodott. Dína mellett pedig, az idősebb testvérei ültek, és feszült figyelemmel hallgatták. Mikor meglátta Csabát, elpirult és elhallgatott.

 

Csaba mosolyogva nézte. Sejtette, hogy az elmúlt napok a téma.

 

- Az édesapja kéri, hogy menjen be hozzá.

 

Zsuzsa néni gyanakodva húzta össze a szemét, de mosolygott.

 

Dína fölkelt a székről, és miközben elment Csaba mellett, megkérdezte:

 

- Nos?

 

Csaba, aki egy kicsit húzni akarta, talányos arccal, mosolyogva visszakérdezett:

 

- Nos?

 

Dína morcos arcot vágott.

 

- Hm…

 

Majd játékosan Csaba gyomrába ütött a könyökével.

 

Csaba felnyögött, mint akinek tényleg fájt és Dína után szólt:

 

- Érzem, ahogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz.

 

Aztán mosolyogva az asztaltársasághoz fordult.

 

- Ha megengeditek, szívesen átveszem az elbeszélő szerepét.

 

Megengedték.

 

 

 

 

 

                                                        *

 

 

 

 

 

Dína mosolyogva nyitott be a kis szobába, és leült az apja mellé. Érezte, hogy minden rendben, de azért izgatottan várta, vajon mit akar mondani édesapja.

 

József magához húzta a lányát, átölelte, majd eleresztette és beszélni kezdett:

 

- Kislányom! Ugye tudod, hogy beszélt velem Csaba?

 

- Igen, tudom. – válaszolta Dína, és figyelmesen nézett az apjára.

 

- És azt is tudod, hogy miről beszéltünk?

 

- Igen, tudom.

 

- Tehát akkor, elmondta neked is, hogy mi a szándéka – sóhajtott fel József.

 

- Nem egészen – mosolygott Dína.

 

- Hát akkor? – nézett rá csodálkozva édesapja.

 

- Kiolvastam a szeméből – mondta továbbra is mosolyogva.

 

- Ja, igen! – legyintett megértően József. - Ez a szemből olvasósdi, elég jól fog menni nektek egy darabig. Jó lenne, ha végleg megszoknátok. Sok vitát el lehetne így kerülni.

 

Dína felnevetett.

 

- Szóval a lényeg – folytatta József -, hogy ő szeretne téged elvenni feleségül, és te is szeretnél hozzámenni, ha jól értettem.

 

Dína kissé piros lett. Szégyenlősen mosolyogva válaszolt:

 

- Igen.

 

- Csak szerettem volna elkerülni a félreértéseket – emelte föl mindkét kezét József magyarázóan. - Tudtad, hogy Csaba keresztény?

 

- Erről valahogy nem beszéltünk – nézett Dína kissé megütődve -, de hát Editék is…

 

Itt megakadt.

 

- Miért gondolod, hogy ő az akivel össze kell kötnöd az életedet? Biztos vagy benne, hogy ez Isten akaratával egyezik?

 

Dína sápadt arccal ült az apjával szemben, a fejét lehajtotta, és úgy válaszolt.

 

A hangja kicsit remegőssé vált.

 

- Én azt kértem az örökkévalótól, hogy az legyen a férjem, akit szeretek, és akit ti, el tudtok fogadni.

 

József a lánya felé nyújtotta egyik kezét, majd ujjait Dína álla alá téve, finoman, de határozottan felemelte a lehorgasztott fejet.

 

- Kislányom! Nem kell félned, nincs semmi baj. Csak szeretnék biztos lenni abban, hogy jól átgondoltad a dolgot.

 

Dína mindkét kezével megfogta az állát tartó kezet, és sajátjával együtt leeresztette a térdeire. Szeretettel, és megkönnyebbüléssel nézett apjára.

 

- Először nem gondoltam, hogy ennyire komollyá válik ez az egész, de…

 

Egy pillanatra megakadt, a szemeit az ablakra irányította, majd visszatért a pillantása az apjára.

 

Nem tudta milyen szavakkal mondja el, amit csak ő érthet igazán, hiszen ő élte át.

 

- Hallanod kellett volna, ahogyan beszélt, ahogyan bánt velem. Persze tudom – rázta meg kicsit a fejét, mintha magával vitázna – az emberek színlelhetnek.

 

Megint elhallgatott. Lenézett apja kezére, majd hirtelen felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

 

A mozdulattól egy hosszú hajfürt, mely egyébként is hajlamos volt a lázadásra, a homlokába hullott.

 

- Meggyőződésem, hogy Csaba őszinte – mondta és jobb kezének könnyed mozdulatával, gyorsan rendre utasította a lázadót.

 

Az édesapa, hallgatva nézte lányát.

 

- Én is azt gondolom – szólt sóhajtva –, csak nem akarom, hogy fájdalom érjen. Az emberek közönségessé tették a szerelemet. A fogalmat, az érzést.

 

Nem akarom, hogy elsietett döntés, vagy csalódás, a te szemedben is ilyennek láttassa Istennek azt az ajándékát, ami belőle magából fakad. Amit szerelemnek nevezünk. Eljegyezhetitek egymást. Az iskoláitokat be kell fejeznetek! – mondta végül.

 

Szeretettel nézte lányát, a fiatal nőt, akit valamikor kislányként a karján hordott. Volt a szívében valami fájdalmas szomorúság, hiszen a maga útjára kell engednie valakit, akit nagyon szeret. Az ő munkája, lassan a végére ér.

 

S bár megkedvelte Csabát, mégis arra gondolt:

 

Azt hiszem, a lányainkra is igaz, hogy mikor férjhez mennek, ugyanúgy nem tudhatjuk, kire hagyjuk hátra őket; mint ahogy Salamon király mondta „Bölcs lesz-e, vagy balga…”. Vajon lerontja-e munkánkat, vagy megtartja, esetleg tovább, szebbé építi amit megpróbáltunk kimunkálni a gyermekeinkben? Ha ugyan építettük őket.

 

Dína felemelte édesapja kezét, amelyet idáig a saját térdein nyugtatott, és az arcához szorította, majd megcsókolta.

 

A szemei ragyogtak.

 

Hogy a meghatottságtól, vagy a boldogságtól, azt ki-ki maga döntse el.

 

 

 

 

 

 

 

                                                          *

 

 

 

 

 

Az esküvő napján Csaba egy kis levelet adott át Dínának, és azt kérte, csak a szertartás után nyissa majd fel.

 

Végül, a poharat összetörték és Dína felnyithatta a levelet:

 

 

 

Kedves hitvesem, Dína!

 

 

 

Ön a szívét, nekem adta. És én a szívemet, önnek adtam.

 

Egymásra lettünk bízva, mégis mindketten Isten kezében vagyunk.

 

Bármi történjen is, Istennek van hatalma megtartani minket.

 

Azt akarom, hogy amikor haza jön, az otthon a békét, a nyugalom helyét jelentse önnek! Hogy mindennap örömmel várja a találkozást a családjával. Rám, a férjére, pedig úgy gondoljon, mint akit jól ismer; hogy meglehessen az a bizonyosság önben, amire minden ember vágyik, hogy a hitvese nem változik, hanem az marad, az lesz mindig is, akinek megismerte; és a félelemnek, bizonytalanságnak még az árnyéka sem hullhat majd az ön boldogságára.

 

Szerelmes férje: Csaba

 

 

 

                                                                         Johanan

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Tisztaság III. rész
Karácsony a legszebb ünnep! - © 2008 - 2024 - szenteste.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat